Mademoiselle Lecter

- Úgy félek - suttogta a kis pehely és társára nézett. Lehetetlenül pösze volt és makulátlan fehér. A másik rámosolygott és parányi kezecskéivel belekapaszkodott.
- Ne aggódj, sokszor csináltam már ilyet, és végül mindig visszakerültem ide. Legalább most nem leszek egyedül.
A másik lelkesen bólogatni kezdett, el is pirult egy kicsit, ezért az arcán egy apró vízcsepp szaladt végig.
Aztán a szél a hátára kapta őket, ők pedig sikítozva a mélybe zuhantak, kavarogtak és csak zuhantak, zuhantak és zuhantak.
- Hol vagyok? - kérdezte a kis hópehely és körülnézett. Egy háztetőn ültek, millió és millió másik társukkal együtt.
- Megérkeztünk - mondta az idősebb és nevetni kezdett. Abban a pillanatban egy macska ugrott a tetőre, végigszaladt a rémülten kiabáló hópelyhekkel borított zsindelyen. Mikor hozzájuk ért, egy ugrással több száz pihét kavart fel, akik tehetetlenül hulltak alá. Az apró fehérség egy pillanatig sem habozott; összeszedte minden erejét és a másik után vetette magát.
Az úttestre esett. Magassarkú cipők és téli csizmák kereszttüzének kellős közepén találta magát. Rémülten pislogott körbe-körbe, míg végül megpillantotta társát, aki éppen a járda széléről bukfencezett lefelé. Egy apró széllökést kihasználva utánaugrott, zutty, lepottyant a macskakövekről, egyenesen egy kamion kereke alá. Összehúzódzkodva várta, hogy visszakerüljön az útra, de az egyik karja beakadt az autó gumijának mélyedéseibe és nem tudta kihúzni. Felpillantva a másik keréken társát látta meg, aki ugyanolyan kétségbeesetten próbált elrugaszkodni onnan.
Egy kanyarnál aztán mindketten lezuhantak, egyenesen egy csatornába.
A víz csak vitte és vitte őket ők pedig egyre csak olvadtak, míg végül egymásba kapaszkodva kikászálódtak a partra.
- Nagyon fáj - hüppögte a kis hópehely, és egykor csodaszép, letörött kristálykarjait tapogatta.
- Tudom - mondta megértően a másik. A kis pehely csak ekkor vette észre, hogy társának fél teste apró pocsolyában csörgedezik már alattuk. Felköhögött és kimerülten a földre rogyott.
- Gondolj arra, hogy nem sokára újra a fellegekben leszünk - folytatta zihálva és mosolygott. A kis hópihe sírdogálva hozzábújt és parányi testének fagyos érintésével próbálta lehűteni társát.
Összefagytak.
Elolvadtak.
Eltűntek.
- Úgy félek - suttogta a kis pehely és társára nézett. Lehetetlenül pösze volt és makulátlan fehér. A másik rámosolygott és parányi kezecskéivel belekapaszkodott.
- Ne aggódj, sokszor csináltam már ilyet, és végül mindig visszakerültem ide. Legalább most nem leszek egyedül.

View more

Kezdeném azzal, hogy nyű ♥

---

Szóval, ezen a téren úgy látom, eléggé hasonlítunk, ugyanis én is gyakran túlságosan sok közös vonást vélek felfedezni közöttem és néhány könyv vagy film szereplő között, ami alapjában annak köszönhető, hogy mindannyian emberből vagyunk. (Néha viszont már egyes bukott angyalkák esetén is felettébb empatikus vagyok) (Le kellene szoknom róla, mert így kicsit rosszul esik, amikor véletlenül meg találnak halni ヽ(`Д´)ﾉ )
"Felhőtlen gyermekkorom" kezdetén biztos voltam benne, hogy Hermione Granger vagyok: néha idegesítően okoskodó, parányi stréber beütéssel, aki végülis mindenkit megment és nem utolsó sorban, nem érdekli, hogy mindenféle bolgár kviddics játékosok udvarolnak neki, mert olyan jó huszonöt éven keresztül forever alone marad. High five, Hermione.
Ezután következett egy rövidebb Forrest Gump korszak, mert vele tényleg százszázalékosan azonosulni tudtam, és ugyanez történt Holdennel, miután elolvastam a Zabhegyezőt.
De végül tejesen nerddé lettem; gonoszmód magába szippantott a fandom és onnantól kezdve lehet, hogy életem már nincs, viszont nagyon sok olyan karakterjellemet ismertem meg, amik sokat alakítottak a gondolkodásmódomon.
Sherlock jégszívűsége és távolságtartása, John naivitása és határtalan lojalitása mind nagyon közel állnak hozzám. A Supernatural triászából a legjobban mindig is Casszel tudtam együtt érezni. Szegény mindig jót akar, de nagyon sokszor a döntései nyomán a dolgok csak rosszabbra fordulnak. A korához képest is olyan kis szelíd, és kitart azok mellett, akiket szeret. Sam 'kiakaroktörniarégiéletemből' mániája is nagyon hasonlít az én elérhetetlen ambícióimhoz, amik körülbelül annyira fognak sikerülni, mint Sammynek befejezni az egyetemet. Az ő kis hármasukból talán még Deannel tudtam a legnehezebben azonosulni (és ez látszik az írásaimon is) mert ő megtestesíti mindazt a határozottságot és talpraesettséget (no meg huncutságot ｡◕‿◕｡), ami annyira messze áll tőlem. Viszont abban, hogy állandóan a kistestvére szűrét kell mentenie, mélységesen átérzem a sorsát.
Hát Doktor nem lennék. Biztosan. Ennyi idő alatt teljes mértékben kiábrándultam volna az emberiségből. Inkább Roryra hasonlítok, azt hiszem. Vagy talán Vincent Van Goghra, a maga kis személyes őrültségével (csak festeni kellene úgy tudni, mint ő, de azt nagyon (☉‿☉✿)
Will Graham pedig a kis törékeny lelkecskéjével meg a búbánat~terhelte vállacskáival is közel áll hozzám. Azért remélem, engem senki nem akar megenni.
Ó és igen, Azirafael, mert könyvkönyvkönyv ⊙ω⊙ (És mert milyen menő lenne a Pokol Királyával lógni. Nem? De.)

---

Bocsáss meg, hogy ilyen hosszú lett, kérlek :3

View more

A járdán sétálok. Nem, nincs okunk magunk elé képzelni egy magassarkúban lépkedő, hosszú lábú, nőies hölgyet; a nőietlenség megtestesülése vagyok mind a százötvenkilenc centimmel és kötött sálammal, ami a tavaszi londoni szellőnek köszönhetően éppen azon igyekszik, hogyan tudna a legpraktikusabban megfojtani.
- Nem érdemes aggódnod miatta - győzködöm a vonal másik végén sírdogáló lányt, miközben kiköpöm a sálam gyilkos rojtjait és ezzel a meggondolatlan mozdulattal hajszál híján magamra öntöm a kávém - Beszélj vele ma. Minden rendben lesz.
A lány szipogva megköszöni, aztán bontja a vonalat. A telefont viharkabátom egyik feneketlen zsebébe süllyesztem, némi apró és egy csendesen csilingelő kulcscsomó mellé. Kikerülök egy zongorát cipelő rakodómunkást, és ezzel egyetemben egyenesen nekisétálok valakinek.
- Oh, elnézést - motyogom rémülten, és kétségbeesetten próbálom visszanyerni az egyensúlyomat.
- Annyi titok és bánat - suttogja váratlanul a másik, mire rápillantok és a rémülettől megfagy a vér az ereimben.
A nő galambszürke kosztümöt visel, hóna alatt aktatáska, haja szoros kontyban a feje tetejére tupírozva: egy átlagos irodai alkalmazott. De egy átlagos irodai alkalmazottnak van... nem is tudom, pupillája. De ennek a nőnek nincsen; írisz nélküli tekintettel vizslat, az ujjai a karomba mélyednek, és földöntúli hangon suttog - De ezeknek a gondoknak csak a fele a tiéd. Annyi szomorúságot és emberi bajt cipelsz a vállaidon. Túl sok embernek változtattad már meg a sorsát, túl sok embernek pecsételted meg a végzetét.
A külvilág lelassul és kifakul; mintha csak egy régi filmszalagról nézném. Aztán a karom zsibbadni kezd, és csak terjed és terjed, míg a testem összes porcikája hideg ragyogás közepette hűvös fémmé olvad össze, a csontjaim milliomnyi apró szilánkra törnek és üveggé dermednek. Sikítanék a fájdalomtól, de nem tudok; a hangom már egy másik dimenzióban szól, ott, ahová nem követhetem, ahonnan soha nem fog visszatérni. Percekig, órákig, napokig vagy évekig állok ott, mire a fájdalom abbamarad.
A nő elképedve néz fel rám.
- Istenem, mit tettem - suttogja, és a szája elé kapja a kezét - Sajnálom... annyira sajnálom...
És akkor meglátom magam a szemben lévő kirakat üvegében. Beletelik egy kis időbe, mire a nem létező szemeim azonosítják a tükörképemet. Szólni akarok, de már nincs mivel.
A nő rémülten körbepillant, aztán egybeolvad a tömeggel és soha nem látom többé.
Utána akarok futni, sírni és kiabálni, de ahelyett, hogy a mozdulna meg, egy ajtó csapódik ki. Egy idegen pedig besétál, rozsdás aprópénzt dobál oda, ahol eddig a szívem volt, leakasztja a kagylót.
- Szívem...? Beszélnünk kell... olyat tettem, amit senki nem érthet meg...
Huszonhárom éven keresztül állok az utca sáros kockakövén. Huszonhárom éven keresztül hallgatom tovább emberek tönkretett életének, cserbenhagyott szerelmesek és öngyilkosság előtt álló fiatalok utolsó vallomásait. Jönnek~mennek, élnek és halnak, ezerszer átsiklik rajtam a tekintetük.
De nem tudják, ki voltam.

View more