✈ Arnold ✈

Normális esetben a család egy olyan egység, ami összetart, szeretet jellemzi és csupa jó példát mutat a gyerekkorú tagjainak. Támogatják és elfogadják egymást a rokonok, meg egyéb pozitív tulajdonságokkal bír.
Persze család nem csak vérszerinti lehet, jelenthetik a családot barátok, vagy egy jó közösség is, ha az ember peches és hiába van elvileg családja, gyakorlatilag mégsincs.
Fogalmam sincs. Az tuti, hogy sokat jelent, ha állnak az ember háta mögött, az erőt, bátorságot, motivációt tud adni ilyen-olyan helyzetekben, szóval mindenképp' érték a család - takarjon ez vérszerintit, vagy 'fogadottat' -, de nem tudom, hogy a legnagyobb-e?
Nem szeretnék családot alapítani és ennek több oka is van. Egyrészt a fizikai és mentális egészségem sem engedi meg, másrészt nem is való nekem család. Barátnő még talán, de gyerek nem. Sem türelmem, sem érzékem a gyerekekhez, sem következetességem, sem megfelelő mennyiségű élettapasztalatom és tudásom nincs, amit átadjak. Nem is vágyom gyerekre, mert nem értek a nyelvükön és csomó minden idegesít, amit csinálnak, főleg a sírás, hangoskodás, stb. A hangulatom is olyan, mint egy hullámvasút és ez sem tenne jót a gyereknek. Valamilyen szinten önző is vagyok, mert szükségem van a nyugalomra, megszokott rutinjaimra, egyebekre és egy gyerek lemondásokkal jár, aki pedig nem képes/akar feladni, meg tolerálni bizonyos dolgokat, az ne vállaljon gyereket. Belátom, hogy alkalmatlan volnék szülőnek, szóval nem keserítem meg az életét egy leendő embernek, pláne hogy nekem is alkalmatlan az egyik szülőm - a másik már nem él - és a saját bőrömön tapasztalhattam meg ennek a hatásait, szóval nem csesznék ki a gyerekemmel. Erre az egyre rohadó világra amúgy sem vállalnék gyereket, hogy aztán elhülyüljön a nyáj hatására, meg a romló gazdasági és egyéb helyzet miatt szívjon.

---

Csomó dolgot kihagytam, de nem nagyon megy most a gondolkodás.

View more

Szia!
Nem lazultam, tanulnom kellett. Mákom volt, mert csak annyit várt el Anyám, amire képes voltam, de abból nem adhattam lejjebb - nagyon helyesen. Ha kellett segített, meg a 3-ast még elnézte, persze ki kellett javítanom, de ennyi, nem voltam hajszolva. 3-as alatti jegyért letolt, de igaza volt. Nem voltam amúgy rossz tanuló, 4-es volt az átlagom, gondolom azért sem nyüstölt, viszont nyilván emiatt nem is hagyta, hogy sumákoljak és lógassam a lábamat, lerontva azzal az eredményt.
Akkor lazultam csak, amikor már annyit csesztettek, hogy kihatott az eredményeimre, meg otthon sem volt rózsás a helyzet és nem volt kedvem tanulni sem, tojtam az egészre és gyűltek a 2-esek, meg a karók. Na, abban az időben voltak ajtócsapkodós ordibálások, meg büntetések (PlayStation, bringa, haverokkal focizás és egyéb, számomra fontos dolog megvonása addig, míg nem látta a javulást a jegyekben).

View more

Akkor neked nagy pacsi ✋, mert barát/család előtt talán mégnehezebb ilyen szinten megnyílni, hiszen nincs az az opció, hogy ha annyira szégyelli magát az ember utána, hogy képtelen a 'szemtanú(k)' elé állni, akkor legfeljebb tart egy kisebb/nagyobb távolságot (doki esetén nem megy vissza), hanem újra és újra a szemükbe kell nézni abban a tudatban, hogy beleláttak az ember bensőjének gyenge pontjába.
Én nem tudnék a családomnak ennyire megnyílni (ha normális lenne, akkor sem), előbbi miatt, bár a legjobb Barátomnak - kb. tesóm - meg tudok, de ehhez idő kellett és máig meglep, hogy Ő így hat rám. A dokihoz is olyan meglapulva mentem vissza azután, hogy jobban megnyitott, mint aki szégyellnivalót tett. 😃 Ez már az én defektemből adódik.
Örülök, hogy megértett a családod és javulsz! Így tovább!

View more

Nem ciki (mondja az, aki a maga esetében gáznak tartja az efféle reakciót és kb. megfulladásig fojtja magába a doki előtt (is) 😃), de józanul belegondolva tényleg nem az, mivel oda olyasmik miatt megy az ember, amikkel nem bír el egyedül és esetenként ezek a csomagok nehezek, ebből kifolyólag egyik-másik boncolgatása hathat olyan módon rá, hogy önkéntelenül könnyezni kezd és ez érthető. A doki valószínűleg sok ilyet látott már - az asztalra készített zsebkendőstóc is erről árulkodik - szóval ha normális (én fogtam már ki olyat, aki a képembe röhögött, amikor vázoltam egy problémát - nem bőgve, szóval az nem lehetett az ok -, meg direkt felcseszett, amik mondjuk lehet hogy a terápia részét képezték, talán a tűréshatáromat tesztelte, vagy frász tudja, de nálam azt érte el vele, hogy a bizalmam beintett és nem mentem vissza), de ha mákod van, akkor nem fog elítélni semmiért, az esetleges sírásért sem, ezen ne agyalj - akár lány vagy, akár srác. Az enyémnek pl. nemhogy ítélkezni, vagy nevetni nem jutott eszébe, hanem egyenesen el akarta érni nálam ezt a reakciót, legalábbis ahányszor látta, hogy a közelében járok, rámszólt hogy miért fojtom magamba ilyen görcsösen, tessék kiengedni. Mindig rámszól, mert persze én továbbra is azon vagyok, hogy ne lásson olyan helyzetben, mivel piszkosul tudom magam szégyellni egy könnybelábadt szemért is, kifejezett síráskor meg kb. a föld alá süllyednék magam előtt is, így sosem hagyom, hogy bárki lássa és több, mint tíz évig magányomban sem engedtem meg magamnak. Aztán értek dolgok, amik úgy összetörtek, hogy onnantól kezdve akaratom ellenére megtörténik, de annyi méltóságom maradt, hogy a külvilág előtt mindig egyben maradok és itt jön a fent említett 'inkább megfulladok a torkomat eltorlaszoló sziklától, csak SENKI ne lásson szánalmas állapotban'. Ezt csak azért meséltem el, hogy ha te is ennyire gátlásos vagy, a doki akkor is elő tudja csalni és valószínűleg nálad is meg fogja tenni, mert fel akarja oldani. Amikor nálam elérte (eddig 2× és nehéz dolga volt, de tudják ők, hogy mibe kell belenyúlni), akkor meg szinte örült és mondta, hogy ne feszengjek, nem egyszer látott ő már nagydarab, kemény fazonokat is sírni, sőt zokogni és az ő szemében ez inkább jó jel, segíti a munkájában, mert látja, hogy hol van az igazán problémás terület, meg szerinte ez is a javulás kezdete, szóval ha te is srác vagy esetleg, akkor hátha segít ez a tudat. Ha lány vagy, akkor meg pláne nincs mit szégyellned.

View more

Rajtunk áll, hogy milyen szemüvegen keresztül tekintünk a minket érő hatásokra, én nem a sötét lencséjűt választottam.

---

Mondhatnám, hogy nem vagyok szerencsés, mert
- betegen születtem
- a gyerekkorom gáz volt (...)
- sokmindenben pechem van
- elvesztettem egy-két fontos személyt
- faterom nem szeret, stb.
- családom szét van esve
- csomó dologról le kell mondanom
- mentális problémák is igyekeznek bekavarni

---

stb.-stb.-stb.

---

DE! Nem szokásom panaszkodni, sem az önsajnálat, az előbbiek is csak példák arra, hogy miért mondhatnám hogy megszívtam, de nem mondom, mert nem érzem úgy. Nyilván részben igen, de nem arra figyelek, valahogy zsigerből jön, hogy a jót keresem és látom meg a dolgokban. Nem menekülésből, hanem mert az viszi előre az embert. Ki az a hülye, aki haladás helyett inkább folyamatosan a féket tapossa, vagy rosszabb esetben rükvercben halad? Nem a múltat és nem a szart kell nézni, mert az csak rombol, szóval tényleg az fog kifizetődni, ha arra zoomol rá az ember, amije van.

---

Szerencsés vagyok, mert
- még élek és visszajöttem olyan állapotokból is, amikben nem sok esély volt rá, szóval hiszem, hogy nem azért menekültem meg - pláne többször - hogy aztán értelmetlen legyen, úgyhogy tuti dolgom van még és valamiért érzem, hogy nem öt perc alatt fognak kivonni a forgalomból
- 7 éve van egy jóbarátom, aki már a testvérem és ő a családom helyett családom, sokat köszönhetek neki
- mint mondtam peches figura vagyok, amit lehet azt megszívok, ám az élet kompenzál, mert van, amikor rohadt nagy mákom van és hajszál híján sikerülnek dolgok, meg voltak csodaszámba menő esetek is
- van hol laknom, sajátunk a kéró és ez akkor is áldás ha erősen felújítandó, mivel a hajléktalanságnál ez is jobb
- van azért ételünk is
- van hitem, ami sokmindenen átsegít(ett)
- lehet, hogy kapok/kaptam pofonokat, de azok edzik az embert, szóval azok is segítenek. Akkor épp' nem, de amint feláll az ember, érzi hogy erősebbek a lábai
- van néhány szép/jó/vicces emlékem, amikből töltekezhetek
- volt egy remek Barátnőm
- akármekkora gáz van, sem a hitem sem a humorom nem hagy cserben és ez is szerencse, mert így minden viselhetőbb

---

Stb.-stb.-stb.

View more

Ausztriába, azon belül a burgenlandi Kittsee nevű faluba jutottam el több, mint tíz évvel ezelőtt - se előtte, se azóta nem jártam máshol, szóval idáig ez az egyetlen emlékezetes utazásom. Szép és nyugalmas volt a hely, a csokigyár is tetszett, ahol kóstoltunk, meg hoztunk haza is egy csomó csokit, meg csokis édességet. A pozitív tapasztalatok mellett az is emlékezetessé tette az utazást, hogy kalandosan indult, meg az, hogy a Barátnőm a névnapomra lepett meg vele, stikában intézte az egészet. 😆 Csak az utazás előtti estén szólt, hogy hajnalban indul a busz, szóval még késő este vágódhattunk be a kocsiba és mehettünk kaját venni az útra, de emiatt nem kaptam fel a vizet. A pénztárnál annál inkább, amikor észrevettem, hogy otthon maradt a tárcám. 👏 Ami pénz volt nálunk, azt összedobva tudtunk megvenni valamennyit a tervezett rágcsák közül. A kaland hajnalban volt, amikor is majdnem lekéstük a turistabuszt, mert nem találtuk a megállót, amelyiknél fel kellett volna szállni rá, aztán mire útbaigazítottak minket hiába futottunk a jó irányba, az orrunk előtt gördült ki a busz. Az volt a mákunk, hogy az utazással kapcsolatos papíron fel voltak tüntetve a lakótelep azon megállói, ahol fel lehetett szállni rá, szóval megkockáztattunk egy felesleges rohanást, hátha elérjük a következőnél. A sors mellénk állt, mert pillanatokkal utána jött a helyi járat és arra felpattanva követtük a buszunkat, a következő neki kijelölt megállónál pedig épp'hogy le tudtunk ugrani a helyiről és átszállni az Ausztriába tartóra. Hamar kiverte az álmot a szemünkből ez a kezdés. 😆

View more

Csak 1×-2× mondták ezt nekem, mert általában veszem a lapot, meg tág az a határ, amin belül lehet velem élcelődni. Abban az 1-2 esetben, amikor mégsem esett le, hogy csak szívatnak, a fenti mondatot hallva tudomásul vettem azt és ennyi volt, nem szokásom rugózni a dolgokon. Igazán ízléstelen, viccnek szánt megjegyzésre nem emlékszem, legalábbis ami számomra sértő lett volna, bár nem is vagyok egy könnyen megsérthető pasas. Persze nekem is vannak néha olyan napjaim, amikor idióta vagyok és minden, meg mindenki idegesít, olyankor megesik, hogy egy baromságon is felhúzom magam, de nem ez az általános helyzet.
Nincs nálam különbség aközött, hogy ki mond olyasmit, elfogadom, hogy poén volt és ennyi. Nyilván ha olyan övön aluli beszólást kapnék bárkitől, ami már nekem is sok, akkor jelezném az illetőnek, hogy fékezze a nyelvét.

View more

Itt is egy arany középút lenne helyes.
Egy egészséges szintű önbizalom kell (mondja az önbizalomhiányos), ahol nem kishitű, de nem is öntelt az ember. Rá kéne érezni mindenkinek, hogy hol van a kettő közti terület és azon maradni, csak a környezet könnyen bezavar ebbe; egyeseket folyton leértékel, vagy a negatív tapasztalatai, kudarcai miatt lesz valaki önbizalomhiányos, míg az ellenkező tábort folyton magasztalja a környezete, vagy a sikerei miatt száll el, de szerencsés esetben a racionalitás megmarad az előbbiek ellenére és az illető a negatív/pozitív húzóerő ellenére tisztán lát, ezáltal a 'skála' közepére tudja magát helyezni.
Az, hogy valaki tisztában van az eredményeivel, vagy az intelligenciájával, a normális, vagy magasabb műveltségi szintjével, stb.-vel még nem jelenti, hogy beképzelt, ha normálisan tálalja azt és nem az érződik ki a mondandójából, a hangsúlyából, hogy többnek képzeli magát másoknál. Aki szerényen, de racionálisan közli a képességeit, meg a fentebb említett dolgokat, a szememben az az egészséges szint.

View more

Először kicsit megvizsgálom mindkettőt, mert mindkettő mellett szólnak érvek és ellenérvek.

---

A '80-as évek mellett szól, hogy - mint a szüleimtől megtudtam - akkoriban még kiszámíthatóbb volt az élet, mindenkinek volt fedél a feje felett és melója is volt, nem is lehetett volna olyan, hogy valaki nem dolgozik, vagy hogy a kormány lehetetleníti el a munkát a melóhelyek, meg gyárak megszüntetésével. Olyan fixek voltak az árak, hogy a boltban a termékekre gyárilag nyomták rá az árat, nem volt árcédula, amit manapság felül tudnak írni... Továbbá a közbiztonság is jó volt, mesélték, hogy simán lehettek gyerekként is egyedül az utcán, még este is. Rend volt és fegyelem, mert a szabályokat betartották az emberek, betartatták velük.
Egyszerre szól mellette és ellene a technika gyengesége.
Könnyebb a mai technikával az élet, viszont akkoriban legalább szemtől-szemben ment a kommunikáció, nem zsongtak egymás hegyén-hátán a járművek, nem lustultak az emberek, mert nem volt annyi automata holmi, meg netes megoldások, stb.

---

A jelenkor mellett - és egyben ellen - szól a jóval fejlettebb technika és egyebek, több lehetőség van dolgokra és kb. ennyi.
A rossz közbiztonság, a laza - vagy nem is létező - szabályozások, a bizonytalan és megszűnő melóhelyek, a járványként terjedő hontalanság, az alig/nem nevelt kölykök (tisztelet a kivételeknek), stb.-stb., ez mind ellene szól.

---

Régen volt egy szigorúbb, meg mai szemmel sivárabb, unalmasabb, kevesebb - mégis több - lehetőséggel teli, de legalább nyugisabb, kiszámíthatóbb élet.

---

Ma nagyobb a lazaság, de ennek meg is fizetjük az árát több területen, ma több lehetőség van ugyan, mégis kevesebb, mert sok olyasmi szűnt meg, ami régebben adott volt, nincs egy biztos jövőképe az embernek, mert minden változik, a kormányzásba inkább bele sem megyek... 😠, az emberek frusztráltak, rohannak, a kütyük rabjai (tisztelet itt is a kivételeknek), stb.-stb.
Ezek fényében a '80-as éveket választom, mert ugyan megszoktam a mostani életet (pedig '91-es vagyok, szóval én sem a 'modern korba' születtem bele), egy határig szeretem a modern technikát, stb., ám jobb volna egy biztonságosabb, biztosabb holnapot ígérő lét.

View more

Nem kifejezett félelemnek mondanám, inkább erős szorongásnak és az sem minden esetben kap el, csak a hevesebb viharoknál. A kezdeti rettegéshez képest ez már biztató és idővel gondolom javul majd tovább a helyzet. Azóta van ez így, mióta 4 éve az ország olyan pontján éltünk, ahol gyakori és heves viharok voltak, amik önmagukban nem lettek volna ijesztőek, de hegyen volt a házunk, magas fákkal körbevéve, ráadásul a ház is fából volt építve, villámhárító nélkül 👏👌 és a villámok gyakran csapkodtak be mellénk, esetenként egymás után több is az udvarunkban, meg közvetlenül a ház mellett csattant. Hajmeresztő volt, mindig azt várta az ember, hogy a kérót mikor kapja telibe az egyik. 3 éve költöztünk el, de ha hevesebb vihar van, olyankor még mindig feszültté válok és kell vagy negyedóra, mire a folyamatos 'menekülj!' üzemmódom kikapcsol és nem arra számítok egyfolytában, hogy becsap a villám, hanem el tudok lazulni valamelyest. Fater durván viharfóbiás még mindig.
Én szeretem a viharokat, amíg nem érik el azt az intenzitást, ami beindítja a fenti önkéntelen reakciómat.
Jó idő volt tegnap felénk.

View more

Nincs bajom a homoszexuális emberekkel (meg az LMBTQ 'csoport' többi érintettjével), viszont itt is érvényes a "kevesebb néha több" elv. Támogatom a fejtágítást, a tolerancia növelését, de én úgy látom, hogy kicsit már túl van tolva a dolog és ezzel éppen az ellenkező hatást lehet elérni, mivel a célközönség talán azt érzi, hogy ha akarja, ha nem, lenyomják a torkán a témát és annál inkább fröcsög. Arról nem beszélve, hogy egyesek botrányosan viselkednek, nem a valós képet festik le a homoszexualitásról, lejáratva a sorstársaikat és ez sem segít a hátrányos helyzeten, amiben vannak és amin pl. ez a zászló kitevősdi, a Pride és egyebek lennének hivatottak segíteni, csak a kivitelezésen kéne javítani, a visszafogottság szerintem eredményesebb volna. Az óvodásokat gondolom már lehet érzékenyíteni, de elég lenne egyelőre érintőlegesen foglalkozni a témával, valahogy így ("a legtöbb esetben nők és férfiak szeretik egymást, de vannak nők/férfiak, akik úgy születnek, hogy másik nőt/férfit szeretnek, őket így kell elfogadni".) Nem kell túlbonyolítani, mert ez a lényeg, meg úgysem értik még a mélyebb részleteket, azokra nagyobb korukban vissza lehet térni, ha érdeklődnek. A fő, hogy halljanak a jelenségről, aztán jó esetben elfogadják azokat, akik abban érintettek.
Normálisnak tartom a tolerancia növelésére tett lépéseket.
Soknak tartom a lendületet, nem kell mindig az emberek arcába tolni a dolgot, mert az sem jó.
Hátrányuk lassan az lesz, hogy előbbiek miatt (túlzásba vitt "reklám") besokallnak az emberek és méginkább támadni fogják őket.

View more

Fogalmam sincs, hogy volt-e előző élet, de azért vannak furcsaságok, amiket nem tudok hová tenni és már arra is gondoltam, hogy talán onnan származik egy s más. Az álmok is hoznak fel a tudatalattiból (is) dolgokat és az elég meredek, hogy olyasmiket álmodom visszatérően, amiket elvileg nem éltem át, legalábbis a jelenlegi létemben nem, mégis durván valósnak hatnak és visszatérnek. Hogyan álmodom olyasmikről, amikről elvileg nincs tapasztalatom? Pl. még sosem repültem, mégis érezni szoktam álmomban, hogy milyen. Érzem a kifutón állva, hogy a dolgozó hajtóművektől finoman rezonál a géptest, aztán a gyorsulást, ami olyan valós, hogy kicsit az ülésbe szegez és a látvány is előttem van, ahogy ferde vonalban emelkedik velem a gép, meg érzem ahogy a kerekek elszakadnak a talajtól és ráfekszik a gép a levegőre, érzem az alattunk tátongó 'semmit', meg ahogy a turbulencia kisebb-nagyobb mértékben dobálja a gépet, a kezemben is finoman rezonál a szarvkormány és érzem az egyéb hatásokat. Minden nagyon valós, mintha egy emlék volna és mikor elmeséltem egy pilótának, nagyot nézett és mondta, hogy tökéletesen leírtam milyen érzés. Honnan tudom, ha nem tapasztaltam?
Vagy itt van a másik visszatérő dolog; üldöznek és kinyírnak. Szintén olyan valós, hogy szinte emlék és mindig ugyanaz a forgatókönyv. Nyomasztó, mert miután az életemért futok és küzdök is a támadóval, aki utolér egy idő után, kivégeznek és érzem a jeges rémületet, ami megelőzi. Nem megyek részletekbe, mert van, aki érzékeny, de a lényeg, hogy azt is érzem egy tízedmásodpercig, ahogy a fejembe fúródik a golyó és abban a minutumban se kép, se hang - megszűnök. Olyankor szoktam felriadni. Honnan veszem, hogy milyen lehet? A jeges rémület, meg a többi olyan valós, olyan ismerős, hogy nem tudom hová tenni.
Ezek alapján - ha van reinkarnáció - pilóta lehettem és vagy abban, vagy egy másik életben valamiért üldöztek és ki is nyírtak. Ha nincs, akkor passzolom ezeknek a durván realisztikus élményeknek a forrását.

View more

Lenne egy nagy fekete bőrkanapé a nappaliban, hozzátartozó fotelekkel és volna egy krómvázas üvegasztal előtte. Lenne a helyiségben egy számítógépasztal is, meg polcrendszer a hangfalaknak, stb.-nek, lenne bárszekrény is nassolnivalókkal a vendégeknek, meg persze magamnak és volna egy szekrénysor a sok cuccomnak. A tv egy fali konzolon helyezkedne el.
A hálószobában volna egy franciaágy, hozzá passzoló éjjeliszekrénnyel és lenne ott is egy szekrénysor, a ruhák számára.
A vendégszobában volna egy heverő+éjjeliszekrény, egy kisebb szekrény a vendég cuccainak, fotel, tv.
A fürdőszobából száműzném a kádat és tusolót rakatnék a helyére, így tágasabbnak is hatna a kicsi helyiség és amúgy is tusolni szeretek, meg a kádba nem mindig tudok beszállni a szar lábaim miatt. A tusoló falán beugró lenne az egyik sor csempénél, arra kerülne a tusfürdő, sampon, hogy kéznél legyenek, de mégis kultúráltan nézzen ki. A wc-n és mosdókagylón kívül (ami alatt volna egy kis szekrény a borotváknak, illatszereknek) volna egy törölközőtartó és ennyi. A wc-n és mosdókagylón kívül (ami alatt volna egy kis szekrény a borotváknak, illatszereknek) volna egy törölközőtartó és ennyi. A mosógép nem a fürdőben volna - szintén helytakarékossági okból - hanem a gardróbba átvezettetném a mosógép kiállását és oda lenne bekötve a masina, szóval lenne egy külön mosóhelyiség is.
A konyhában a régi beépített szekrények helyére modern beépítettek kerülnének és egy pult, annak a része volna a mosogató és a gáztűzhely is. Ezen kívül ott lenne még egy asztal+székek és a hűtő.
Az előszobában volna egy cipősszekrény és egy fogas.
A bejárati ajtó előtti beépített folyosón lenne a kerekesszékem és az esetlegesen biciklivel érkező vendég is odatehetné a bringáját.

---

Attól válik egy lakás/ház otthonná és egyben tükrözi a gazdáját is, hogy a maga szájíze szerint rendezi be, a stílus és színvilág is árulkodó.

View more

Én a panellakást szoktam meg, ezért abban érzem jól magam, így ha tehetném, olyanban élnék újra, persze az együttélésre képtelen egyedeket nem sírom vissza. 😆 Remélem egyszer még megadatik, lehetőleg normális(abb) szomszédokkal. Sokaktól hallottam már, hogy börtönnek érzik, mert kicsi, meg nincs kert (én nem is értek a kerrtműveléshez, nem is vonz), rendbentartani is kényelmesebb, mint egy nagy házat, télen meleg, mert a távfűtés tuti + ezáltal a szomszédos lakások is fűtik egymást, de a panel alapból is meleg, ami mondjuk nyáron gyilkos tud lenni, főleg a magasabb szinteken (anno mi a 6. emeleten laktunk, de már ott is hőgutát lehetett kapni, a 10.-en maga lehet a pokol nyáron), stb. Vannak más hátrányai is, mint pl. néhol összeférhetetlen szomszédok, vagy ha csőtörés van felettem, akkor én is úszom, drágább a rezsi - bár az átalánydíjas gáz, meg víz kicsit segít, viszont a fűtésre vonatkozó készenléti díj cumi, főleg nyáron nonszensz... -, van közösköltség, megesik a felújítás okozta zajongás, stb., de a kertesnek is vannak hátrányai, csak nyilván mások. Itt az örökös fűnyírással, láncfűrészeléssel, kerti bulikkal tudnak az ember agyára menni a szomszédok, meg a miénk pl. vályogház, szóval vizesedik és télen hideg is, stb. szóval a kertes ház sem feltétlenül jobb, csak más.
Ha mákja van az embernek, akkor olyan panelt fog ki, ahol hagyják élni, persze mivel a szomszédok cserélődnek időről-időre, így nem garantált, hogy mindig nyugis lesz az ember élete, de most azt veszem alapul, hogy élhető a helyzet, szóval úgy szívesen élnék megint lakásban.
Lehetőleg erkélyeset vennék, mert szerettem onnan sasolni a környéket, meg jó volt ott kiszellőztetni a fejemet, de éppen örülnék egy másfél szobás, erkély nélkülinek is. Drágák azok is, de most merek nagyot álmodni és a 2+félszoba + 2 erkélyes változatot célzom meg, mint képzeletbeli otthonom, olyanban laktunk és kényelmes volt.
Az előbb említett két és egy félszobán, valamint két erkélyen kívül van benne egy kisebb folyosó, arról nyílik a fürdőszoba, amellett van egy gardrób - ha jól rémlik, van egy konyha, meg be lehet építeni a bejárati ajtó előtti folyosót is, ezzel is növelve a négyzetmétereket. Az erkélyes nagyszoba volna a nappali, ahol lehetne tévézni, laptopozni, zenét hallgatni, vendégeket fogadni, stb., a kisebb - szintén erkélyes - szoba vendégszoba volna, a félszoba pedig elég volna nekem hálószobának.
A falak valami világos árnyalatot kapnának, talán virágpor, vagy halvány homokszínt. A szobákban világos laminált padló volna, esetleg kisebb szőnyeg, hogy érvényesülni tudjon a padló, egyedül a nappaliban volna egy nagy szőnyeg, a bútorokkal harmonizáló színben. Mindenhol máshol pedig szintén valami világos járólap (tejeskávé, vagy fehér - némi barnás márványbeütéssel) volna. A bútorok modernek lennének, világos nyersfából, esetleg egy-egy elem volna pácolt, hogy ne legyen unalmas az összkép. (Folyt.köv.)

View more

Jól fel tudnak cseszni a magadfajták!
Mi közöd van ahhoz, hogy mit csinál, hogyan birkózik meg a veszteségével?
Honnan veszed, hogy nem viseli meg?
Egyrészt először tagad a psziché, mert túl nagy teher lenne neki, ha az ember egyből felfogná, hogy mi újság van és ez látszólagos (!) közönyt eredményez, másrészt nem csak annak fájhat, aki óbégatva vergődik.
Harmadrészt lehet az is, hogy nem volt jó a viszonyuk, ezesetben helytálló lehetne a feltételezésed, de akkor sincs közöd ahhoz, hogy mennyire (nem) viseli meg a veszteség. Azért a legtöbb esetben megviseli az embert az anyja halála, valószínűleg itt is így van, szóval induljunk ki ebből.
Különbözően reagálnak az emberek, pláne a kölykök máshogy kezelik le az ilyesmit, mint a felnőttek, de nekik is ugyanolyan szar, amikor leesik a tantusz.
Nem a gyerek reakciója a gáz, hanem a feltételezésed és az, hogy elemezgeted a viselkedését, pláne közösségi oldalon történő posztolgatásai alapján, ahol csak egy apró szelete derül ki az ember életének, aktuális hangulatának és közel sem biztos, hogy aki ott vidámnak tűnik, az valóban az is! Az eszedbe sem jut, hogy a fent említett védekező mechanizmus még tart és azért van egyben, esetleg a figyelmét igyekszik elterelni, vagy hogy nagyon bölcsen megtartja magának a gyászát és nem tolja a világ arcába? Attól, hogy gyerek még lehet érett, de éppen a család is felhívhatta a figyelmét arra, hogy ne kürtölje világgá, ami benne zajlik. Nem tudhatod mi játszódik le benne és azt sem, hogy a látszólagos jókedv ellenére mit csinál a képernyő előtt. Lehet, hogy mások felé nem akarja/tudja kimutatni, ami belül kavarog. Sokszor az jobban kínlódik, aki ránézésre egyben van, mivel belülről marja a kín. Ne ítélj a látszat alapján!
Anno ilyen helyzetben én is úgy néztem ki, mint aki közömbös, mert nem tudok és nem is szeretek arról beszélni, ami igazán kínoz, sírni meg főleg rühellek más előtt és ugyanilyen megmondóemberek elemezgették a viselkedésemet, meg szólogattak be, csak el voltam foglalva azzal, hogy egyben maradjak, meg a családomat támogassam, különben rendesen helyreraktam volna őket. Azért pár szóban őket is felvilágosítottam. Elég ocsmány dolog azon mozizni, hogy kinek mi ül ki az arcára, ki sír és mennyire, ki hogyan igyekszik élni tovább az életét, stb. Én is tettem a dolgomat, beszélgettem, talán még mosolyt is kicsikartam, csak hogy ne kérdezgessenek, mert az szarul érintett, meg magammal is el akartam hitetni, hogy bírom, erre viszont jött a felszínt karcolgató magyarázás, miközben fingjuk sem volt arról, hogy valójában mi is zajlik bennem és arról sem, hogy az az álarc, ami a külvilág előtt rajtam volt, a szobám falai közt lehullt és darabokra tudtam szétesni, csak aztán mindig összeraktam magam a következő olyan alkalomra, amikor a család, vagy bárki körülöttem volt. Az a gyerek is így lehet ezzel!
Törődj a saját dolgoddal!

View more

Kapásból beugrott mindkettőre a válasz.

---

Megismételném:
- 12-18 éves koromig tartó időszakot, mert akkor nyugalmasabb lett az életem, gyerek lehettem egy kicsit, aztán 16 évesen jött az első (és egyetlen komoly) szerelem, éltem, nem csak léteztem és szabadnak, boldognak, motiváltnak éreztem magam, tele voltam célokkal.
- 22 évesen megismertem @Eston8-t, Ő lett a családom. Az elmúlt 7 évben rengeteg erőt, szeretetet, nevetést kaptam tőle (igyekszem viszonozni), sok hasonlóság, jó emlék, meg vicces sztori köt minket össze és persze a küzdelmek is, de nekem ígyis megéri.

---

Kitörölném:
Kb. az egész gyerekkoromat a fent említett 12 éves koromig, majd 18 éves koromtól kb. 22 éves koromig.
Nem részletezem inkább, dióhéjban annyi, hogy sötét időszakok voltak depresszióval, veszteségekkel, bántalmazással, öngyilkossági kísérlettel, stb.-vel.
Bár, talán kellettek ezek a tapasztalatok is, mivel ezek is formáltak, erősítettek, tanulságokkal jártak.

View more