Megkeresném a Barátnőmet, az anyámat, az Öcsémet és a gyerekkori legjobb cimborámat, valamint a fogadott mamámat. Már egyikük sem él.
Az üzeneteim nekik:
Barátnőmnek: Megmondanám neki, hogy tudom, hogy szerette volna, ha valaki mással folytatom az életemet, de képtelen vagyok rá, viszont már jól vagyok, amennyire lehet, szóval legyen nyugodt, mert már nem vagyok az a zombi, ami a baleset után voltam évekig, valamint őszintén tudok mosolyogni, ha eszembejut, 11 év elteltével 3 éve elő tudtam venni a dobozt is, amiben a Vele kapcsolatos emlékeket őrizgetem és lejátszva a hangfelvételeket, szintén mosolyogtam végig, ahogy hallgattam a hangját. Azóta ugyan nem tudtam megismételni, de gondolom ennek is örülne. Megmondanám azt is, hogy sajnálok egy-két dolgot (semmi komoly, de szeretném megerősíteni, noha szerencsére nem maradt lezáratlan ügyünk) és hogy köszönöm a megadatott közös időnk minden élményét, minőségét, Őt magát, valamint hogy hiányzik, szeretem és várom, hogy újra együtt legyünk 'odaát'. Most is el-elmosolyodtam, ahogy mindezt leírtam, mert már tudok a jóra fókuszálni, a maró gyász elmúlt, mostmár a szép él csak bennem és persze sóvárgás, de hiszem, hogy együtt leszünk még valahol, valamikor, amint én is befejezem itt a Földön a dolgomat.
Anyunak: Legelőször bocsánatot kérnék tőle (megtettem már, de szemtől szemben is megtenném), amiért szánalmasan gyáva mód' nem mentem minden lehetséges alkalommal látogatni. Sokmindent tudnék mondani neki, de azok nem pozitív dolgok, szóval inkább nem mondanám el, mert az együtt töltött időt nem mérgezném meg, ráérnénk mindarról beszélni akkor, amikor már korlátlan időnk lesz együtt - mert hiszem, hogy vele is találkozom még az örökkévalóságban, már ha érdemes leszek arra, hogy odakerüljek, amikor majd az Úr szólít. Megköszönnék neki egy-két dolgot.
Öcsémnek: Megmondanám Neki, hogy kár, hogy olyan rövid ideig élhettünk csak testvérekként, de király volt és hogy sajnálom, hogy fater úgy viselkedett vele, ahogy', meg hogy feladta! Megmondanám neki azt is, hogy bánom, hogy nem tettem mégtöbbet azért, hogy maradhasson, talán egy mégkeményebb és százegyedik papolás fogott volna fateron, bár... iszonyatosan csökönyös, meg elnyomó, szóval nem valószínű, de akkor sem hagy nyugodni, hogy visszakerült abba a közegbe, meg élethelyzetbe, mentális állapotba, amik belehajszolták a teljes reménytelenségbe és ezért a passzív öngyilkosságba (szándékosan nem kezeltette a betegségét, megmondta, hogy meg akar halni). Megmondanám neki, hogy nem haragszom, mégha nem is volt helyes, amit tett. Inkább sajnálom, mert 22 évesen előtte állt volna az élet és támogatással, törődéssel talán lábraállt volna, aztán ki tudja mire vitte volna. Fogalmam sincs találkozunk-e még, mert az öngyilkosság bűn, nem tudom megbocsátást fog-e nyerni, de remélem igen.
(Elértem a karakterlimit végét, folytatom egy új válaszban.)

View more