Ask @Drnacikaloz:

Összeállnál olyan lánnyal vagy nővel, akinek van már egy gyermeke?

Attól függ. Ha a gyereke nem annyi idős mint én, a csajszi meg nem 50+, akkor előfordulhat. :D
Gondolok arra,m ha ő van mondjuk 25 éves, akkor miért ne... :D
Attól egy nő sem lesz rosszabb, hogy gyereke van és elvált, vagy ott hagyták és párt szeretne magának.

Az más kérdés, hogy velem senki se akarna összejönni se gyerekkel se nélküle. :D

Éreznek az állatok érzelmi szenvedést?

Ki kell jutnom innen! – siklik át a egy kósza gondolat, de még továbbra sem tudom, hol az a bizonyos itt. Jutalmául szívem újabb heves rohammal nyugtázza tétlenségem, még inkább elgyengítve kívül, és belül egyaránt. Továbbra sem látok semmit sem, és menekülni innét, akárhol is lehetek… Sikerül kiszabadítanom az egyik kezem, igaz nagy fájdalmak árán tapogatva próbálok tájékozódni az ürességben, mindaddig míg megérintek valamit. Abban a pillanatban, mintha jeges vizet csepegtetnének rám, pont oly érzés mar belém. Nyugodj meg, ez biztos nem az, aminek hiszed! – csatázik az elmém a túlerőben lévő rémülettel. Veszek egy mély levegőt, majd tovább babrálom azt a valamit. Puha és hideg apró csomókkal a közepén – csúsztatom végig raja az ujjam, de amint felfogom, mi az, rögvest el is kapom onnan. Egy tenyér az a hozzá tartozó görcsbe rándult végződéseivel.
– Mi a kurva élet! – hördülök fel, s minden erőm latba szedve ijedt undorral az arcomon jobbra-balra mozgolódok.
Valami lenyom, súlyos terhek szorítanak vissza, és csaknem látom őket, meg azok eltorzult engem bámuló üres tekintetét.
– Nem lehet… ez léptelenség! – motyogom az ocsmány bűztől fulladozva, majd visszahuppanok a feketeségbe.
Halott testek között fekszem. Halottak mindenhol, csonka tetemek egymásra hajigált kupacai – hallom a saját gondolatom, melytől úgy lihegek, mint aki kilométereket rohant, de lábaim is akként fájnak, ahogy vele együtt jóformán mindenem. A tenyerembe temetem az arcom és letörlöm azt a fagyos nedvességet, melyet e hely szivárogtat a bőrömre. Ez csak egy álom. Nem lehet más – győzködöm magam, de a valóság kíméletlensége nem ad nyugodalmat. Amint kinyújtom a karom egyből érzem azokat. Egy lábfej, meg egy arc, majd hiányos ujjak és egy gazdátlan kar. Hiányos végét apró, még puhább lények csócsálják, tán férgek. Émelyegve csúsztatom tovább a tenyerem, de nem adom fel. Nem hagyom abba, harcolok az igazság ellen keresve azt a bizonyítékot, amely rácáfolhatna e rettenetre, de helyette pusztán több borzalomba botlok. Valakinek a gubancos haját érintem meg. Lehet, hogy egy nőé, sosem tudom meg, kiváltképp nem is foglalkoztat. Tátva maradt a szájában úgyszint férgek garázdálkodnak, akárcsak üregessé vált szemgödrében. Felsőteste bomlásnak indult, érzem, ahogy bőre rothadó nejlonként mállik le húsáról. Én pedig csak tovább kiutatok, fel sem fogom, hogy mi ez itt, és miért történik velem. Nem maradhatok itt – szorítom ökölbe az ujjaim, és erőt veszek magamon.

View more

Next