Francis Kyo Taylor

Próbáltam globális viszonylatban gondolkozni, de tulajdonképpen nincs olyan katasztrófa sújtotta időszak, amelyet a szó szerinti értelmezésében ijesztőnek találnék. Az ember önnön sorsának ura, minden drámahatással bíró dolog (válság, háború, betegségek, szegénység) valamilyen téren a saját kreálmányunk. Teszünk amit teszünk és történik ami történik, egyszer pedig eltűnünk innen - mert el fogunk tűnni még akkor is, ha ma reggeltől mindenki mintapolgárrá válik.
Egyén szinten talán azt tudnám mondani, amikor majd minden ügyemet egyedül kell intéznem. Félreértés ne essék, én olyan vagyok, aki az utolsó utáni pillanatban is habozik segítséget kérni. Mindent igyekszem saját erőből megoldani - egészen addig, amíg ennek érdekében nem szükséges egy másik humanoiddal kommunikálnom. A vészhelyzet nyilván képes ezt felülírni, de rémes belegondolnom, hogy mondjuk egyes egyedül kell alkudoznom egy kőművessel, csevegnem az autószerelővel, hogy tényleg alaposan elvégezze a munkáját, vagy akár egyedül elmennem a tüzépre megvenni a télire szánt tüzelőanyagot. Ezeknek a dolgoknak van egy menete, melyet leginkább egy kötelező színjátékhoz tudnék hasonlítani. Van aki képes szót érteni a szakikkal, én nem. Egyszer próbáltam - a fűtésszerelő c**ánykodni kezdett, hogy fizessünk neki előre. Állítólag ki lehetett volna dumálni, én mégis addig jutottam vele, hogy az első “ha nincs meg a bizalom akkor hagyjuk az egészet” mondatánál rávágtam a telefont. Nekem ez legfeljebb úgy menne, hogy mond egy árat, időpontot, aztán törhetetlenül tartja magát a megbeszéltekhez. Nos, aki vett már igénybe BÁRMILYEN ehhez hasonló szolgáltatást, az most jót nevet mert tudja, hogy ez nem így működik. Két választásom van tehát: vagy megtanulom egy YouTube videóból megszerelni például a villanyt, vagy napokig gyomoridegem lesz, ha kénytelen leszek hívni valakit.

View more

Bízz benne, hogy valami értelmes ember is megkapta a kérdésed és tud neked segíteni. Szívesen szolgálnék én is valami okossággal, de sajnos ebben a témakörben alkalmatlan vagyok rá. Ha valami miatt hasonló helyzetbe kerülnék, valószínűleg nap mint nap ingáznék a munkahelyem és az otthonom között, a hétvégéimet a házban tölteném, a heti átlagos kimondott szavaimnak összege pedig körülbelül 500 magasságában mozogna. Ha már megvan a bizalmi viszony igen beszédes tagja vagyok akár egy pár fős társaságnak is, ennek kialakításában azonban rossz, kezdeményezésére pedig egy-két kivételes esetet leszámítva képtelen vagyok. Én a helyedben várnám a csodát, idővel csak mellém sodorna valami normális illetőt az élet (bár én biztosan nem sóvárognék utána, de ez más tészta). Egyébként ilyen téren meg lehet szokni a nagyobb korkülönbséget is. Mikor 22 évesen bekerültem a 40 év körüli kollégák társaságába azt sem tudtam mit merjek mondani és mit nem, borzalmasan nagy volt a szakadék közöttünk. Eltelt 3 év, ma már nincs különbség a velük, illetve egy kortársammal folytatott kommunikáció között (sőt, inkább a korombelieket látom egyre gyerekesebbnek). Ez nyilván kölcsönhatások sorozatának következménye, én is sokat tanultam tőlük, ahogy őket is formálta, hogy van egy fiatal a csapatban. Majd megszokod a helyzetet és egyre több irányba mersz nyitni.

View more

Számomra egyértelműen itthon, bevarrva a párnába (nem szó szerint). Ha tehetném, a fizetésemet is készpénzben kérném.
A kártyámon mindig csak annyit tartok, hogy kényelmesen tudjak fizetni vele akár váratlanul is (ha mondjuk hirtelen 10.000-ért kell tankolnom és ugyanennyiért vásárolnom, kényelmesen meg tudjam tenni és maradjon egy biztos összeg legközelebbre is).
Az az igazság, hogy nem bízom semmilyen pénzintézetben. Nem azért, mert rászolgáltak volna a bizalmatlanságomra, vagy előítéletes lennék velük szemben, egyszerűen tartok attól a lehetőségtől, hogy jön egy váratlan helyzet - válság, háború, akármi - és nem leszek képes hozzájutni a pénzemhez. Volt már rá példa a történelem során, nem is egyszer. Ha tegyük fel összeomlana a gazdaság igen valószínű, hogy a mi pénzünkhöz nyúlnának először. Persze majd utólag kárpótolva lennénk (vagy nem), de rövid- vagy középhosszú távon garantált a káosz. Igen, elismerem, a készpénz tárolása a legkevésbé komfortos lehetőség, viszont az a pénz azonnal rendelkezésre fog állni, bármi is történjék a világban. Sohasem esek "kísértésbe", ha valamire épp spórolok, akkor vészhelyzet kivételével nem nyúlok hozzá és kész. Úgy gondolom, ilyen minimális szintű önfegyelemmel mindenkinek rendelkeznie kellene.

View more

Soktényezős függvény ez. A társaság mérete, összhangja, a tagokkal kialakított viszony, a témakör, az elfogyasztott alkohol mennyisége - ezek mint befolyással lehetnek rá. Azt például nem tudom elviselni, amikor összegyűlik 10 fő, és egymást túlordibálva harsogja mindenki a saját véleményét, fittyet sem hányva arra, mit mond a mellette ülő. Nem mindegy, hogy mennyire összeszokott a csapat, van-e feszültség köztük, hány olyan személy van ott, akit nem kedvelek és hánnyal ápolok jó viszonyt. Olyan dolgokról szeretek beszélni, amikben jó vagyok, vagy felhalmoztam már annyi tudást vele kapcsolatban, hogy hozzá tudjak adni én is a beszélgetéshez. Alkoholizálás esetén könnyebben csevegek akár számomra érdektelen dolgokról is egyszerre több emberrel (ilyenkor gondolom nincs időm túlfilozofálni a dolgokat csak kimondom őket). Azt hiszem ha egy 3-4 fős társaságban kell beszélnem a szakterületemről (mármint amiben igazán jó vagyok), akkor képes vagyok sziporkázni, egyéb esetben megvárom amíg javulnak a körülmények.

View more

Konkrétan ezzel a szokással sosem találkoztam, mármint felénk nem volt divat. Viszont megragadnám az alkalmat egy népszerűtlen vélemény kifejtéséhez: nem vagyok egészen odáig a hagyományokért.
Alapvetően nincs azzal probléma, ha valaminek a tiszteletére, vagy csak úgy spontán szerveződik egy esemény, amely annyira jól sikerül, hogy adott időközönként újra meg újra megismétlik - egészen addig, amíg minden résztvevő örömmel és motiváltan teszi ezt, és senkinek nem jelent plusz terhet. Már pedig ez a bajom a legtöbb ünneppel, különös tekintettel a karácsonyra, de egyébként bármelyiket említhetném (oké, a ""karácsonyfóbiámat"" azért mondjuk 70%-ban a kirakat-effektus okozza, de ebbe a részébe most nem mennék bele). Gyermekként nyilván több éven keresztül egy élmény volt, aztán fokozatosan semlegessé vált, míg nem eljutottam arra a pontra, hogy "jajj ne, már megint?". Ilyenkor már semmi kedved az egészhez, de részt KELL venned benne, hiszen széles körben elfogadott hagyomány, és itt van az ideje. Nagyon jó amikor élvezettel vagy képes belevetni magad valamibe, de ha időről időre menetrendszerűen ugyanazt teszed, minden unalmassá válik és csupán a kötelességtudat marad az egyetlen hajtóerő. Érdekes, ha mondjuk létrejön egy olyan szokás, hogy teszem azt minden évben az augusztus 10.-hez legközelebb eső hétvégén összeül a család egy grillezésre, és ne adj isten egyszer valami miatt kimarad, nem dől össze a világ. Sőt, lehet, hogy az érintettek megunták a grillételeket és elmennek mondjuk egy étterembe azon a napon. Ilyen alapon a nagyobb ünnepek miért vannak kőbe vésve? Miért nem lehet változtatni rajta, vagy ha úgy alakul, akár teljesen elhagyni? Persze aki számára még elérhető a varázsa az tartsa meg, de miért kell társadalmi szinten olyan visszhangot kapnia, amit lehetetlen kikerülni ha nem húzod le a redőnyt és húzod ki a netkábelt az év érintett szakaszában? Nyilván különbözünk az újítási igényeinkben és a hagyományőrző tulajdonságainkban, de személy szerint nem tudok elképzelni olyat, ami mondjuk 10 év távlatában is lelkesedéssel töltene el még akkor sem, ha évente csak egyszer van rá lehetőségem. Ehhez képest a legtöbb szokáson több száz évre vezethető vissza. Létezik például olyan, aki 80 éve mindig ugyanazt teszi karácsonykor és mindannyiszor ugyanazt érzi közben?

View more

Ígértem is a napokban, hogy ennek alkalmával készülök egy kis különlegességgel.
A történethez hozzátartozik, hogy 1000 válasszal ezelőtt egészen pontosan a gondolataim dokumentálásának érdekében hoztam létre az ask.fm fiókomat. Aki rendszeresen követ az tudja, hogy igyekszem ezeket minél színesebben megfogalmazni, egy-egy kérdéssel rendszerint akár fél-egy órát is foglalkozom. Igen, ez sokszor jár azzal, hogy néhányukon hetekig ülök, mert várom az ihletet a pontos, precíz válasz megalkotásához. Ezredik válaszom alkalmából egy "játékra" invitállak titeket:
- A platformon való tartózkodásom során először KÉREM, hogy TEGYETEK FEL NEKEM MINÉL TÖBB KÉRDÉST. A határidő 2020. 04. 30. 06:00 (Természetesen utána is kérdezhettek, de a megjelölt időpontig érkezett kérdések vesznek részt az eseményben).
- A téma bármi lehet, kérdezzetek minél többet, minél szélesebb témakörökben, NEM FOGOK TÖRÖLNI EGYETLEN KÉRDÉST SEM. Még a trollok munkáit és a semmitmondó shoutout kérdéseket is bent hagyom, csak fent tartom a jogot, hogy iróniával, vagy teljesen idiotizmussal válaszoljak rájuk.
- A beérkező kérdéseket a korábbiakkal együtt (van, amin már kerek egy hónapja ülök) VIDEÓ FORMÁJÁBAN FOGOM MEGVÁLASZOLNI AZ ÁPRILIS HARMINCADIKAI DÉLELŐTT FOLYAMÁN. Ezt technikailag egy nem listázott youtube videó formájában kivitelezem, a linket pedig 1001. válaszomként osztom meg, befejezve a válaszadások halogatását és megnyitva egy új korszakot.

---

Ezzel az egésszel az a célom, hogy a szóbeli kommunikációs képességeimet is fejlesszem. Szokás szerint őszinte leszek és igyekszem átfogóan leírni a véleményem. Elképzelhető, hogy a jövőben több videóválasz fog születni, mert szeretnék elindulni ezen az úton. Írásban véleményem szerint már megfelelően fogalmazok, most egy kevésbé fejlett készségemet szeretném próbára tenni. A játékban részt vevő kérdésekre is igyekszem spontán módon válaszolni - nem mondom, hogy nem futom át előtte őket, de nem is fogok vázlatot írni hozzájuk.
Köszönöm, ha elolvastad és részt veszel az eseményen! Ne feledd, holnapután reggelig bármilyen kérdést feltehetsz számomra!

View more

Inkább kategóriákra bontanám ezen szakmákat, melyeket szemléltetnék néhány példával, mivel nem gondolnám, hogy csak ez a néhány darab lenne megfelelő, illetve nem ideális számomra. Olyat biztosan nem választanék, ahol a munka jelentős része emberekkel való kommunikációból áll, különösen ha azok meggyőzése a cél. Ebből adódik, hogy például kereskedelemben sosem dolgoznék. Egy-két diákmunka alkalmával voltam eladó, meg is birkóztam a feladattal, sőt, talán-talán azt mondom, még fejlődtem is általa, de ha éveken át kellene csinálni kifordulnék önmagamból. Biztosan nem lennék mondjuk ingatlanközvetítő/bróker/biztosítási ügynök sem. Nem azért, mert nem hazudok jól - bár az igazsághoz hozzátartozik -, hanem mert képtelen vagyok olyan átszellemülten és pozitívan beszélni az adott termékről, amilyen szinten szükséges lenne még akkor is, ha valóban zseniálisnak tartom. Rideg, kézzelfogható tényeket tudok mondani róla és fütyülök rá végül azt választja-e a kedves ügyfél, vagy sem. Mondanom sem kell, ez a legkevésbé sem összeegyeztethető az említett területekkel.
A fizikai munkával nem annak nehézsége a problémám, hanem a monotonitás. Igen, furcsa, mivel ezt pont az irodai tevékenységekkel szokták párosítani - az sem megfelelő számomra, ha pl. egyszerű adatrögzítésről van szó (annak ellenére, hogy csináltam és minden nagyképűség nélkül nagyon jó voltam benne). Nem azt mondom, hogy a munkám során nincs ilyen, sőt, igyekszem is a lehető legjobban megcsinálni, de szükségem van rá, hogy használjam az agyam. Bonyolult ügyeken szeretek dolgozni, ahol nem egyértelmű, de kellő munkabefektetéssel elérhető a megoldás, valamint ne kelljen tűzön-vízen át egy protokollhoz ragaszkodnom, legyen szabad terem kísérletezni az én egyéni módszereimmel. Közel áll hozzám a stratégiai tervezés világa is, többek között ezért szeretnék vezető lenni, azon belül is mindenképp kontroller típusú (aki a szakmai döntésekért felel).

View more