A “Mennyi szép papucs van a réteeeen!” mondat emléke, mindig megmosolyogtatja a lelkem. Amit anno a testvérem kiabált, mikor tavasszal, meglátta a PIPACSOKAT a réten.
"- Imádom az esküvőket, a szerelem és remény ünnepe, és van torta. - A menyasszony eljátssza, hogy szűz, a vőlegény eljátssza, hogy megtalálta az igazit, és az örömszülők eljátsszák, hogy kedvelik egymást. A hazugok karácsonya. - És mégis szép."
Hm, jó. Akkor mindent összevetve, néhány szár babarózsát kérnék, amik körbefonják a nyughelyét. Illetve harmóniát, abban az iszonyat mennyiségű órában, míg durmolni fog. Tehát szuszá.(:
Előbbi, mindig boldoggá teszi a kis lelkemet, utóbbi csak akkor, ha szeretetteljes, figyelmes, törődő, kedveskedő tettekben, szavakban, aranyköpésekben nyilvánul meg. [ Zolta, három éves, fogadott tündérfiam ] “Ide, az oviba a nagyok járnak! Én, már három éves vagyok ész, ész nagy vagyok! Ededül vettem fel a pulcimat, látod?! A kapucnit isz fel vettem, Én ennyire erősz vagyok! A nagyok, szokat esznek ész ísznak, hogy erőszek legyenek!”
Hogyne. Épp gubbasztok az árnyas szobában és lesek, egy francia filmet. Macinaciban és egy, minimum két számmal nagyobb, fiúcska fazonú Depresszió pólóban. Kócos frizkóval, macskajajos ábrázattal. Az, 'Abi kulipintyó "divattrendet", na azt követem, előszeretettel.
Nem lennék jutyuber. Legutóbb három évesen, hozott lázba, hogy viszont láthattam magamat egy videjóban. Akkor még visítottam is, hogy “Néézd, Abi van a tévében!”
Iszonyatosan irritálnak és elitélem az empátiát mímelő lényeket, akik önelégültek és nem képesek beleképzelni magukat egy másik ember élet körülményeibe. Elsőre ítélkeznek, fintorognak, utálkoznak. De azért a neten eljátsszák Teréz mami szerepét, csak hogy benyaljanak másoknak, a hiteltelen önzetlenségükkel és együttérzésükkel. Közben meg az elsők között szívják a vérét, tiporják el az önbecsülését és lelkének törékenyebb világát, mondjuk egy (szerintük) 'szégyen'osztálytársuknak, avagy akár egy idegennek (is). De ajjaj, egyből megy a respect egy down-szindrómás gyerkőcnek, vagy egy hajléktalannak mert előbb gondol a kutyájára, mint saját magára. Amik ugye, terjengnek az éterben, ezen egyének meg közbe gyűjtik a kedveléseket.(?) Miért is? Ettől bizonyosan meggyógyul a kis gyerek, a hajléktalan meg egyből otthonra talál, ti pedig közkedveltek lesztek, bár egyébként lóf@szt se tesztek mert a smink meg a seprű frizkó több időt vesz igénybe. Milyen ótvar lehet.
- Abiii néniii! Hoztam Neked valamit, ezt én készítettem a mamánál. - Komolyan? Nagyon tetszik, köszönöm szépen. Te egy igazi tündérlány vagy! - kuncogott - aztán kis kezével megfogta az arcomat, és egy nagy puszit adott rá. Ezek az őszinte boldogság pillanatok, számomra mindent megérnek.
Rafinált, egy Abi néni vagyok. Mintaz az előző válaszomból is kiolvasható, szeretem a feketét. Nos, egy ovikában, elég gyász hangulatot kölcsönözne, ha mindig totál feketében serénykednék. Ezért, próbáltam egy ideig azt, hogy legalább a felsők terén legyek vidám színekkel tele. Nem éreztem jól magam. Úgyhogy, vettem két színes köpenyt, ami laza, kényelmes, oldalt megkötős, nagy zsebes, mamzis, DE! legalább színes. Így, mindenki bódott lehet. - Mondjuk a személyiségem lényegesebb egy gyerkőcnek, nem az, hogy mi van rajtam. Sötét és/vagy fekete ruhában is ugyanúgy szeretnek és kötődnek hozzám. Szóval, nincs miről okoskodni a kedves szülőknek. Egyébiránt, nem hallottam róla, hogy 'oly kritikusan szabályoznák ezt. Legalábbis nálunk nem. De persze, nyílván ne úgy vonuljon, az ember lánya az apukák és/vagy papókák között, mint egy sarki kurtizán. Ami engem illet, legyek akárhol, nem szokásom a kirakatba tenni a lányaimat.
Tudod milyen szép vagy? Ha a barátnőm lennél és megcsalnál, én kérnék tőled bocsánatot.
Nem kedves, nem tudom. Ahhoz, a Te szemeddel kéne látnom önmagam, és tudod az én látószerveim néhány éve már, kritika savba, velős realitásba és időnként masszív önmarcangolásba vannak bele mártva. Én, nem mondom állításod ellentétét, mert nem igénylem, hogy kívülállók cáfoljanak rá, egy általam megítélt, reális véleményre önmagammal szemben. A csalfa részt nem gondoltad át, ha a barátnőd lennék és valóban ismernél, tudnád hogy ilyesmiért sosem kellene bocsánatot(?!?) kérned, még csak megbocsájtást rimánkodó, hihetően mismásolt ígéreteket, sem kellene várnod a személyemtől. Mivel nem adnék ilyesmire okot. Illetve, már ne haragudj, de aki félre keféli a kalitkáját, vagy félre dugja le a gilisztáját a másik arany torkába, attól mióta kérünk, Mi a megalázott, szemetes mellé dobott (tehát még újra is hasznosíthatom, ha meggondolnám magam..) szerencsétleneknek elnézést? A Te helyedben, csak azért kérnék pardont, hogy betöröm a szép pofikáján az orrocskáját. Mert amilyen ótvar, férfiatlan egyedként adná el magát, én csupán csak ezt kompenzálnám, nőietlen öklözéssel. Egyébiránt köszönöm kedvességed(: csupán lírai magasröptűségem elragadott.:D
Igaz a mondás, hogy ha szereted magad, akkor mások is szeretni fognak?
Oh, én kifejezetten nem kedvelem magamat, ellenben a gyerkőcök, mindig látnak bennem valami pozitívat. Ma, ebédnél mondta nekem az Angyalom, hogy “Abi néni, Te olyan aranyos vagy, örülök, hogy ismerlek..- *kuncog* majd folytatja - szeretlek!”
A gyerekedből inkább kedves vagy inkább okos felnőtt legyen?
Inkább a kiegyensúlyozott, örömteli gyermekkora után, - mely idő alatt KÉT kiegyensúlyozott, figyelmes, boldog és szeretetteljesen törődő szülő nevelte fel -, legyen egy fejlett érzelmi intelligenciával megáldott, majd ezáltal - remélhetőleg! - egy boldog ember. [ Szép álom, tekintve hogy jelenleg teljességgel alkalmatlan szülő lennék. ]