Metamoróka

Hm... A meglátásod felvet számomra egy érdekes kérdést: Önmagad elfogadása, és a jobbra való törekedés miért kellene egymást kizáró tényezőknek lennie?
Azt hiszem úgy általánosságban itt az állítás értelmezésével vannak inkább problémák. Szerintem legalábbis önmagad elfogadása egy részről leginkább abból áll, hogy elismered, és tisztába kerülsz a hibáiddal, és visszásságaiddal, és elfogadod azok létezését. Ez az első lépés a javulásra: felismerni a problémát. Ezt követően jöhet a dolog második lépése, a jobbra való törekvés, és a probléma feltárása, kijavítása.
Más részről önmagad elfogadásának számít az is, ha tévedtél, és pozitívan csalódtál magadban. Hogy személyes példát hozzak fel, gyerekkoromban folyton azt sulykolták belém, hogy egy lusta, felelőtlen, érdektelen selejt vagyok, aki soha semmire nem fogja vinni az életben, bármennyire is igyekeztem. Később, mikor sikerült elkerülnöm ebből a toxikus környezetből a nagyvilágba, akkor döbbentem rá, és szembesített a világ vele, hogy közel sem ez a helyzet, hanem gyakorlatilag ennek a totális ellentéte. Az erőfeszítéseim pozitív eredményre jutottak, és elismerésre kerültek objektív módon, mások által. Így azt kellett elfogadnom, hogy a korábbi toxikus környezetem nyomására kialakult énképem egyáltalán nem valós, és, hogy az új, realitásokon, és egyértelmű, objektív visszajelzéseken alapuló megítélésem az, ami engem tükröz.

---

Összességében úgy vélem, hogy önmagad elfogadása sokat segíthet abban, hogy ne gátold saját magad a céljaid elérésében, és a feladataid, kötelezettségeid teljesítésében. Ha önmagad elfogadása mindennemű eredmény, vagy célkitűzés nélkül elégedettséggel tölt el, ott már tényleg lehetnek problémák, de egy kalap alá venni ezt a fentebb leírt példáimmal szerintem eléggé megalapozatlan meglátást sugall...

View more

Ez egy elég sarkalatos megfogalmazás a meglátásom szerint, és szó szerint értelmezve nem is igazán vélem helytállónak. Pozitív megerősítéssel kihozni másokból a legjobbat már jóval inkább, de még így megfogalmazva is úgy vélem, hogy vannak azok a személyek, akik egyáltalán nem érdemlik meg ezeket az erőfeszítéseket. Vannak, akik nem akarnak jobbá válni, vagy egyáltalán jóvá válni, hiszen vagy ez adja meg a túlélésük alapját, vagy egyszerűen tényleg annyira érzéketlenek, egocentrikusak, vagy éppen csak rosszindulatúak, hogy egyszerűen nem látják sem a hasznot, sem pedig az értelmét annak, hogy jobbá váljanak, semmilyen mennyiségű szeretet ellenértékében sem.
Biztos unalmas, hogy rendszeresen trauma dumpolok itt a családomról, de apám tipikusan ilyen ember. Teljesen mindegy, mennyi szeretetet kap, és, hogy mennyire kedvesen állsz hozzá. Mindig ugyanolyan seggfej, és manipulatív lesz, és mindig megkísérli a maga javára fordítani a beszélgetést, hogy ő tűnjön ki morálisan felsőbbrendűnek. Teljesen mindegy, mennyire invalidak is az állításai. Ha pedig szeretetet mutatok az irányába, az csupán megerősíti őt a mártír-, és messiáskomplexusában.
Ezen túlmenően a szeretet, mint említettem, egy pozitív megerősítés. Ha szeretetet, és pozitív megerősítést mutatsz valaki irányában, az abba az irányba is megerősítést adhat neki, hogy minden teljesen jó, és helyes, amit csinál, és tovább sarkallja rá, hogy egy minimális mértékben se változtasson sem a viselkedésén, sem a hozzáállásán, és végképp nem a cselekedetein.

---

Röviden összegezve nyilván nem tartom lehetetlennek, hogy megfelelő mennyiségű, és minőségű szeretetet felhasználva jobbá tehessünk másokat, de azt is biztosra veszem, hogy a nem megfelelő alkalmazása ennek könnyen lehet, hogy semmilyen, vagy akár épp ellenkezőleg: kifejezetten negatív hatása is lehet.

View more

Hűha... Bevallom, én borzalmasan utálom a romantikát, és úgy alapvetően a romantikus dolgokat. Nem akarom lehúzni azokat, akiknek persze ez működik, vagy akik kedvelik/vágynak rá, de szerintem manapság romantikusnak lenni igencsak elcsépelt, és unalmas dolog. Elcsépelt, és ezerszer lejáratott "trükköket" bevetni, és ezekből elvárásokat felépíteni elég gáznak érzem.
Manapság úgy gondolom, hogy a romantika egykori szerepét sokkal inkább átvették a személyre szóló, privát, és...well...személyes (hirtelen más szavam nincs rá így kora reggel), és közös élmények. Sokkal inkább meghitt, különleges, és ténylegesen személyre szóló az ilyen, és nem csupán egy áldozat a másik megnyerésére, hanem egy később is felemlegethető, közös emlékke válik a két fél számára. Igényli továbbá a másik féltől, hogy megismerje őt, és az ő nyelvén, és preferenciái alapján kedvezzen neki.
Na ilyenekből van jó pár élményem, de... ahogy fentebb is írtam, ezek privát, és személyes dolgok, amiket egyelőre nem szívesen osztanék meg másokkal, csak úgy.

---

Mindazonáltal az ilyen irányú megközelítésnek is megvannak a maga árnyoldalai. Ha valaki idő előtt, vagy pedig egyértelmű negatív visszajelzés, és visszautasítás ellenére cselekszik hasonlóképp, az már nem elcsépelt, de még creepy jelleget is ad az egésznek. Tipikusan a stalkerek viselkednek így, róluk meg remélem nem kell mondanom, miért problémásak...

---

Visszatérve az eredeti kérdésedre, mikor velem próbáltak meg romantikusak lenni, vagy én kíséreltem meg romantikus lenni, azokat sokkal inkább cringe, és megalázó élményként éltem, mintsem az a cukormázba ültetett, és megszokott elképzelés, ami mai napig átitatja a romantika fogalmát... Ezekre pedig nem szívesen emlékszek vissza.

View more

Hm... Nem szívesen gondolok bele ilyenbe, de azt hiszem ha más nem, terápiás célzattal nem rossz ötlet elgondolkodni rajta.

---

Azt hiszem konstans feszültség venne körül. Folyton ott lenne bennem a megfelelési kényszer, olyan személyek irányába, akiktől soha, semmilyen elismerést nem kaptam, és nem is fogok kapni soha. Továbbá, mivel csupán az elvárások szerepelnének az életemben, és az esetleges hibázások miatti félelmeim (ami elkerülhetetlen természetesen, de ugyanúgy drákói megtorlásokat vonz magához), semmilyen személyes ambíció nem létezne számomra. Csakis a vegetálás az ősök mellett, ami még inkább elkeserítené őket, még több elvárást vonna maga után, és még több szigort.
Ha rájuk hallgatok, továbbá, akkor valószínű sosem hagyom el a családi fészket, és majdnem nulla szociális életem lenne. Amit feltételezhetően rendszeresen meg is kapnék tőlük. De persze, amint elindulnék bármi szociális irányba, ők lennének a legjobban kiakadva azon. :D Végül gondolom "rendkívüli szülői aggodalmuk" keretében megpróbálnának nekem barátokat, és partnert keresni, ha már "én nem vagyok erre hajlandó".
Végezetül pedig könnyen lehet, hogy az irányukba érzett félelmem, a megfelelés lehetetlensége, és a személyes helyzetem kilátástalansága elvinne egy olyan radikális irányba jellemileg, és viselkedésileg, amivel senki nem járna jól. De azt hiszem azon a ponton már nem igazán érdekelne az...

---

Személyes, sötét kilátásaimat mellőzve, valszeg állásról állásra ugrálnék, úgy téve, mintha keresném önmagam, miközben csupán egy kis nyugalmat szeretnék "szerető családomtól"... És senki nem értené, mi a bajom, de egyértelműen az én inkompetenciám, érdektelenségem, és szerencsétlenségem lenne okolva az életem kudarcáért. Elvégre a család nem lehet hibás, vagy felelős semmiért...

View more

Elég kevés ilyen személy van az életemben, de úgy gondolom, nem olyan nehéz a megkülönböztetése ennek az érzelemegyüttesnek az általad felhozott érzésektől. Mert megjegyezném, hogy a mély szeretet szerintem nem csupán egyetlen, rendkívül bonyolult érzés, hanem sokféle érzésnek a bonyolult együttese.
1. A szimpátia része ennek az együttesnek, enélkül nem tudnék empatikusan viselkedni az ilyen személyek irányába. De ha csakis ez áll fenn, nem érzem kényszerét, hogy megpróbáljak segíteni az adott illetőn, kimerül a dolog a "De szar neki..." gondolatsorban.
2. Hm... Oké, ebbe eleinte nem gondoltam bele, de ezek szerint te feltételezed, hogy a mély szeretet erőteljesen hasonló a vágy érzetéhez. Mondjuk lehet része a vágy, de ugyanúgy teljesen nélkülözheti is azt. Úgy vélem legalábbis, hogy pl. egy szülő vágy nélkül is érezhet mély szeretetet a gyereke iránt, és ez csupán egy hétköznapi példa. A vágy érzete mély szeretet mellett a párkapcsolat sajátja, ami ezen kategórián belül is egy elég specifikus eset, de nem nehéz megkülönböztetni: ha a vágy önmagában szerepel, akkor csak fizikai vonzalmat érzek, ami bőven nem ér fel a tényleges szeretet érzetével. A vágy egy heves, intenzív, és hirtelen fellángoló érzelem, míg a szeretet egy konstans pozitív megerősítés egy másik fél irányába.
3. Megszokáson alapuló kötelék... Furcsa mód talán ez tűnik számomra a leginkább elütőnek a szeretet érzetétől. Ha csupán megszokáson alapul a kapcsolatod valakivel, akkor az egy idő után borzasztóan üressé válik, és érezhetően nincs semmi személyes, semmi pozitív, sem pedig negatív visszhangja a kapcsolatnak. Tökéletesen semleges. Ettől pedig elég erőteljesen eltér a szeretet pozitív érzete.

---

Ezek után azt gondolom felmerülhet, hogy mit is foglalhat akkor magába a mély szeretet érzete? Nem biztos, hogy teljeskörű leszek, de igyekszem az lenni.
1. Bizalom: Aki irányába szeretetet érzel, afelé ugyanúgy érzel bizalmat, ahogyan feltételezed, hogy a másik irányból is ugyanezen bizalom érzete érkezik. Kicsit érthetőbben fogalmazva egyértelműen bízhatsz a másik félben, és a másik fél is bízhat benned, számíthat rád.
2. Odaadás: Aki irányába mély szeretetet érzel, azért hajlandó vagy önként áldozatokat hozni, vagy az adott illető, vagy pedig a közös kapcsolatotok javítása, illetve fenntartása érdekében.
3. Nyugalom: Aki iránt szeretetet érzel, annak a jelenléte szerintem sokkal inkább van nyugtató hatással rád, mintsem hogy felhevült érzelmi állapotba hozna. Talán ez az a pont, ami látszólag teljesen szembe megy a vágy érzetével.
4. Aggodalom: Ez talán a legegyértelműbb, de úgy vélem kihagyhatatlan. Értelemszerűen félsz, hogy elveszítheted, vagy valami baja eshet annak, aki iránt szeretetet érzel. Ilyenkor a személyes igényeid erőteljesen háttérbe szorulnak, és csak az számít, hogy megvédhesd azt, akit szeretsz.

---

Talán több is van, de ezeket érzem a legfontosabbnak. Bármelyik hiányzik ugyanis, az eléggé önámításnak hangzik. Ez pedig külön megérne egy választ...

View more

Ebben azért elég erőteljes kételyeim vannak, bár arról van tudomásom, hogy a pedofilok szeretnének bekerülni az LGBTQ+ zászlaja alá, és szeretik újabban MAP (Minor Attracted Person) néven szólítani magukat. Ez ellen viszont mindig úgy láttam, hogy elég erőteljesen fellépnek az illetékesek, és még ott sem látják a gyerekmolesztálókat szívesen.
Ezzel szemben viszont még mindig ott szerepel a konzervatív jobb oldal, mely előszeretettel támogatja, és védelmezi a pedofil papokat, és a kiskorú összeházasítást egyaránt már elég hosszú ideje... És ugyanazt a tapsvihart megkapják onnan, a habzó szájú fanatista védelem mellé. Kicsit olyan ez, mintha élő, jobboldali példát vettél volna alapul... :)

---

Mindenesetre, ha csak objektív szemmel nézzük az általad leírtakat, és valamilyen elborult, logikát nélkülöző indoknál fogva feltételezzük, hogy valami értelmeset, és reálisat sikerült összeőrjöngened... Nem úgy látom, hogy jelentős változás lenne.

View more

Számomra inkább irritáló, mintsem taszító. Nem kedvelem azt a fajta játékot legalábbis, ahol valaki azért titokzatoskodik, hogy megfejtsék őt... Egy feladványnál, vagy cselekménynél lehet izgalmas. De embernél? Eleve, ha megfejtesz egy rejtélyt, az az esetek 90%-ában addig izgalmas, amíg meg nem fejted. Vagyis, ha az illetőnek a sejtelmesség, és titokzatosság a jellemének szerves része, mi marad utána, ha megfejtetted a rejtvényt?
Szubjektív meglátásomat előtérbe helyezve pedig, ha valaki tényleg titkolni akarja a múltját, vagy valamilyen aspektusáról nem szeretné, hogy mások tudjanak, az nem sejtelmeskedik, és nem kerülgeti a forró kását, hanem pont ezaz, hogy a közelébe sem megy. Ha pedig titkol valamit, akkor azt valószínűleg jó okkal teszi, nem pedig a titok kedvéért.

---

Röviden szólva... leginkább azért nem kedvelem az ilyet, mert nem őszinte dolog. Van mögötte egy már mondhatni gyerekes játszma, ami számomra egy kicsit sem imponál.

View more

Szoktuk olvasni egymásnak az askját rendszeresen, általában tüzelni is szoktam őket, de azt hiszem annyira nem meglepő, elég hasonló a gondolkodásunk (ha nem így lenne, nem hinném, hogy egészséges viszonyban lennénk egymással ennyi éven keresztül).

---

Ami a kapott kérdéseket illeti, van, hogy meg szoktuk osztani egymással, de általában csak azokat, amik oly mértékben bizarrak, hogy az már valamilyen szinten humor faktorral bír.

---

Egy nagy kedvencem az az illető, aki személyes kérdésként, névtelenül küldve rendszeresen állítja, hogy látja idegenekkel a partneremet, és, hogy jól vigyázzak vele. Ráadásul mindezt úgy, mint egy bennfentes, hozzánk közel álló illető lenne.
A másik az, aki szerint rendkívül felszínes vagyok. Bár az írás stílusát tekintve könnyen lehet, hogy ugyanarról a személyről lehet szó, de egyértelműen igazolni ezt nem tudom.

View more

Ez a jelenség eddigi tapasztalataim alapján egyáltalán nem korlátozódik nemekre, a másik oldalon is akadnak jócskán hasonló egyedek. Nem mintha a hiszti a női nem sajátsága lenne (a legnagyobb tantrumokat levágó emberek az életemben pl kizárólagosan önmagukat rendkívül férfias férfiaknak tartó egyének közül származnak)...

---

A probléma itt sem hinném mondjuk, hogy maga a panaszkodás lenne, sokkal inkább szokott az egészséges esetben a panaszkodás mellé társuló objektivitás hiánya, a személyes sérelmekből kialakuló egocentrikus, és általánosító gondolatspirálok, és az ezekben való megrekedés, a megoldáson való gondolkodásra való képtelenség lenni.

---

De úgy gondolom, hogy magukkal az érzéseikkel továbbra sincs semmi gond, mindenkinek joga van úgy érezni, ahogy, és ezt nem is nagyon lehet befolyásolni. A bonyodalmak abból fakadnak, mikor ez a fajta érzelmi frusztráltság cselekvésbe, és toxikus viselkedési formákba csap át.

View more

Azért a kérdésed kapcsán szerintem érdemes megkülönböztetni a rosszindulatot, mint érzést, a rosszindulatból végzett cselekedetektől. Mert rosszindulatot érezni, amíg az nem csap át cselekedetbe, nem hinném, hogy meg kellene vetni. Talán nem szép dolog, de az érzései miatt hibáztatni valakit nem igazán lehet, úgy gondolom. Az érzéseiden max uralkodni lehet, de irányítani nem nagyon, továbbá érezni nem egy tudatos dolog.

---

Rosszindulatból cselekedne már sokkal inkább gondolom, hogy megvetendő jelenség, hiszen a cselekedetet (legyen az bármennyire is ösztönös), civilizált, és nem az afrikai esőerdőben, vadállatok között felnevelkedett embernél mindig megelőzi egy tudatos döntés. Döntés elé kerülsz, hogy érvényesíted-e a rosszindulatodat valaki, vagy valami irányában. Mentség? Nem hinném hogy van rá. Indok? Már jóval inkább lehet, talán meg is tudom érteni, és el is tudom fogadni. De nincs az az indok, ami jóvá teszi a mások irányába érzett rosszindulatú cselekedeteket...

View more

A telefonos ügyintézés... Hét év konstans telefonos helpdesk meló sem volt képes segíteni benne, hogy gördülékenyen intézzek telefonon dolgokat.
Persze semmi bajom nincs a bejövő hívásokkal, de mikor nekem kell telefonon utánajárni, vagy érdeklődni valami után, az eléggé feszültté tud tenni. Az pedig kifejezetten irritál, mikor valamilyen dolog kapcsán van e-mailes elérhetőség, és vagy nem kapok rá választ, vagy pedig azt kapom, hogy keressem őket telefonon...
Fuckin' annoying...

---

Megküzdeni pedig általában úgy próbálok vele, hogy végigvezetem magamban a témát, amiről beszélni akarok, a kérdéseket, amiket fel fogok tenni, és a lehetséges információkat, amiket kérhetnek tőlem telefonos ügyintézés alatt.
Ezzel általában csak az szokott gond lenni, mikor az illetők vagy nem veszik fel a telefont, vagy közlik, hogy később kellene visszahívnom őket, vagy ők hívnak vissza... Olyankor még inkább agyfaszt kapok, hogy végre felkészítettem magam a telefonhívásra, erre bizonytalan ideig még nem tudom túltenni magamat a dolgon, sőt, meghatározhatatlan időintervallumon belül újra foglalkoznom kell az adott problémával...
Irritáló...

View more