Nekem azt juttatja eszembe, hogy mennyi időt töltünk az úgynevezett mentális mozinkban. Elnyomjuk az érzéseinket fantáziákkal. Fantáziákkal a jövőről, a múltról, le nem játszott beszélgetésekről, alternatív lehetőségekről jelenekről. Soha nem vagyunk csendben. Mert unatkozunk, ami nem más, mint az undor egy alacsony szintje. Akkor, mikor ezek a hangokat elhallgattatjuk a fejünkben, és arra vagyunk kényszerítve, hogy nézzünk körül, találkozunk életünk démonaival, ami soha nem kellemes.
Jövőre szerzem a doktorimat két diploma után, két felsőfokú nyelvvizsgával, úgy hogy közben végig dolgoztam, most is dolgozom. Kis csicskák!
Kamu. Az előtt, aki tényleg elért ilyen teljesítményt, le a kalappal!
mi szólnál hozzá ha húgod később bejelentené hogy leszbi?
Örülnék. Najó, nem örülnék, de nem változna semmi. A húgom pont olyan mint a söröm. Melegen is szeretem.
Általában ez történik. Régebben már beszéltem erről, nekem elég kemény szorongásos tüneteim voltak. Sok eltűnt már közülük, vagy mérséklődött, de a telefonbeszélgetések indítása megmaradt ilyen borzasztó élménynek.
Haveromnál voltam fent, faterja dolgozott, anyja volt otthon. Haverom mondta, hogy leugrik cigiért, mondtam én megvárom mert fáradt vagyok. Azt mondta oké és lement. Az anyja tévézett, egyszercsak arra gondoltam, jó alkalom, bemegyek hozzá. Egyből látta a szememből, hogy mit akarok.
Ok
Vágtad már meg magad?
Ó hogyne. Még tányérral is egyszer.
Magányos vagy ?
Igen.
Mi az ami a lelketeket nyomja mostanában? (persze, ha publikus... :))
Kilátástalannak érzem kicsit a jelenlegi helyzetemet, kezd tarthatatlan lenni a munkanélküliség. Ezt leszámítva a magány sem tesz túl jót itt a négy fal között. Köszönöm a kérdést!