Általában az elmúlt évek, emlékek börtönében raboskodom a szabad óráimban. Sok olyan esemény, tapasztalat, gondolat van bennem, ami az elmúlt évek eseményei során alakultak ki. Csalódások, apró örömök, elő berúgások, angliai utazás, középiskola, első munkahelyi tapasztalatok, egyetemista élet, rokonok halála, költözés stb... Gyakran kérem számon önmagamtól a múlt eseményeit, mi az, amit ma máshogy vagy ugyanúgy tennék-e. A válasz az esetek 50%-ában az "így kellett tennem", a másik 50%-ában pedig az "így alakult". Változást nem okoz a mindennapjaimban, de néha akarva akaratlanul is lepörgetem a többször átjárt dolgokat magamban. A megbánást utólagosan mindig kiiktatom magamból, mert tudom, hogy az akkori legjobb tapasztalataim alapján tettem mindent. Nagypapám halála megtanított arra, hogy el kell engedni mindenkit, aki az emberhez közel állt, mert nem érdemes sokáig önsajnáltatásban élni csak azért, mert valakid meghalt, hiszen senki nem lesz ettől jobban. Az egyetem megtanított arra, hogy önmagam ura legyek a mindennapokban és kirángatott egy befásult, depresszív életből, amit a kezdete előtt éltem. Szóval a múlt hatással van rám, ezért nem engedtem el teljesen. Teljesen nem is lehetne, hiszen valamilyen formában előjön néha az sok emlékáradat mindenkiből. Ezt nem lehet megakadályozni, csak lecsökkenteni tudatosan egy bizonyos szinten.

View more