#eves

Amióta az új helyen dolgozok, olyannyira leszív a valódi életem, hogy egyszerűen nem marad energiám, ihletem, indíttatásom válaszolgatni - és ez nagyon rossz érzés! Olvasgatok itt egy keveset (bár a követettjeim is rohamléptekben tűnnek el vagy veszítik el a válaszadási hajlandóságukat, ami eléggé elszomorít), reakciózok párat, aztán válaszolni már nincs erőm.
Ilyen értelemben visszasírom a régi munkahelyem, mert sokkal több időm volt mellette a kedvelt időtöltéseimnek hódolni, szakmai színvonal, megbecsülés és ingergazdagság tekintetében viszont összehasonlíthatatlan a két hely.
Viszont aaannyi a munka... 2-3 hét alatt annyit fogytam, hogy kb. 10 éves korom óta nem voltam ennyi kiló... :D Este pedig hulla fáradtan kidőlök, mint egy krumpliszsák - ezzel tehát a mai programtervem is megkaptad.

View more

Valószínűleg sok válaszban elmagyarázzák majd, hogy ez nem egy olyan dolog, amitől félni kell, vagy bármit is kell vele kezdeni (mondjuk azt is kinézem néhány tagból, hogy majd conversion therapy-t ajánl xd). First of all, nyilván igazuk van, másrészt, én teljesen meg tudom érteni, ha valaki eleinte nem komfortos a vélhető szexuális vagy nemi beállítottságával, és erről nem beszélünk eleget. Nem mindenki nőtt fel kibek*rt toleráns környezetben, ez pedig nyilván hatással van a gondolkodásunkra is. Pl arra, hogy valaki görcsösen be akarja magyarázni magának, hogy ő ciszhet, és minden ezt cáfoló jelet figyelmen kívül hagy.
Szerintem a coming out is csak azért ilyen felnagyított dolog, mert heteronormatív társadalomban élünk, aztán elvárjuk, hogy aki _más_, az ünnepélyesen jelentse be, és utána is lépten - nyomon hangoztassa. (Nem, nem mondtam azt, hogy ez baj. Én azt is megértem, aki tényleg sokat hangoztatja, mert a validation fontos mindenki számára)
Gyakran olvasom, hogy sokan rettegnek attól, hogy a szüleik, vagy a gyerekkoruk óta meglévő barátaik nem fognak jól reagálni rá, én meg így...Nem kell elmondani mindenkinek. Annak mondod el, aki mellett biztonságban érzed magad. Ha van a környezetednek egy kis esze, és nem magyarázza be magának ötven éves korodig, hogy "Biztos csak nem találtad még meg a megfelelő férfit" :D, úgyis vágni fogják egy idő után, hogy mi a helyzet.

---

Én pl saját vonatkozásban nem beszélek ilyenekről egy k*rva szót sem, hacsak nem érzem magam emberek szempontjából teljesen komfortos környezetben. Mivel heteronormatív társadalomban élünk, gondolom, itt azt hiszik, hogy cisz/het/allo vagyok. Lehet, hogy az egyik nem igaz. Lehet, hogy kettő sem igaz. Lehet, hogy egyik sem igaz. Lehet, hogy mindegyik igaz. Kellemes tippelgetést, eredményhirdetés nem lesz. Nem, nem kell tippelgetés, csak annyit akartam ezzel közölni, hogy egyrészt számomra ez speciel nem egy olyan téma, amiről imádok beszélni, mert egyrészt elég embert k*rtam már ki az életemből miatta, másrészt majd megmagyarázzák nekem, hogy mi vagyok (láttam én már ilyet xd), harmadrészt pedig ki nem szarja le? Mi ennek a jelentősége ezen az oldalon? Szerintem lónak a f@sza se.
.
.
A barátnős részhez meg csak annyit fűznék hozzá, hogy előbb meg kellene tudni, hogy ő hetero-e (bár vélhetően te tudod, csak nekem nem világos ennyiből :D)

View more

Nem becsülik a mai világban a férfiak a nőket, vagyis inkább úgy mondom a fiúk a lányokat. Egyre korábban érnek meg az emberek, felnőnek de mégsem..mert ahhoz képest, hogy minden 15 éves azt hiszi, hogy mindent tud az életről, nem is tud valójában semmit. Sajnos kevés fiúból lesz igazi férfi, aki tudja hogy kell bánni a nőkkel..így a legtöbb lány nem is akar igazi nő lenni, mert túl kevés lenne neki a fiú. Nem akarom a férfi nemet leszólni, hisz ki vagyok én..ez csak a véleményem. Szerintem mi lányok/nők igazodunk a kereslet után.

---

Azért tudnék mit mondani a mai tini “nagylányokról” is, de nem megyek bele..

---

Reménytelen a világ. Esélytelen, hogy az emberek kevésbé legyenek önzőek. Sajnos mindig minden csak rosszabb ebben a tekintetben. Nekünk csak mennünk kell tovább és igazából akaraton (sokszor tudaton) kívül is alkalmazkodunk olyan dolgokhoz, amikről ésszel azt mondanánk, hogy kizárt.
Sokan belátják, hogy a világ a rossz felé tart, de nagyon kevesen tudnak tenni ezellen. Főleg azért, mert azok a 15-25 évesek, akik leginkább “élik” a világot, még nem értik mit kellene másképp tenni. Ellenben azokkal a tapasztaltabb 30 év fölötti emberekkel, akik már kevesek ahhoz hogy önmaguk bármin változtassanak.

Ha van aki ezt elolvassa, összefoglalva az én véleményem erről az egészről, reménytelen a világ..

View more

Anyai ágról a nagyszüleim egy közeli faluban éltek, de elég kicsi voltam mikor meghaltak. Előtte pedig huzamosabb ideig betegek voltak. Én 6 éves voltam mikor nagymamám meghalt, illetve 8 éves mikor nagyapám. Nem túl sok emlékeim vannak róluk, hisz a távolság miatt is nem gyakran láttam őket..illetve mivel gyerek voltam. Róluk már csak 1-1 kép van a fejemben 😩 Apai ágról a nagyszüleim együtt éltek velünk. Nap mint nap bementem hozzájuk. Iskola előtt mentem elköszönni, és este sem maradt el az elköszönés. Igazából gyerek voltam és eléggé rosszul viselkedtem sokszor(már tudom).. Nagyapám 13 éves koromban halt meg, több hónapnyi kórház és ágyhoz kötöttség után. Nagymamám (nem vérszerinti, de ez nem számított, nagyon szerettem) 19 éves koromban halt meg. Ő volt az egyetlen a nagyszüleim közül aki láthatta a dédunokáját. 😇

---

Sajnos ezek jutottak eszembe, pedig sok sok vidám történt is van a nagyszüleimmel. Nyilván akikkel együtt éltünk.
Pl emlékszem nagymamám mindig adta a dugi pénzt, sokszor még nagyapámnak sem mondta el(ilyen nap zsebpénzről van szó 5-10 hr (úgy 50-100 Ft). Vagy emlékszem, hogy sokszor szereltem nagyapámmal a bicikliket. 🥰 Néha nagyon jó visszaemlékezni. De mégis faj..az elmúlás….😩

View more

Sajnos elég tájékozott vagyok a témában, veszítettem már el barátomat drogfüggőség miatt, és volt súlyos függő exem is.
Ez is egy betegség, amit traumák alakítanak ki, nem véletlenül szoktam mondani, hogy az egyetlen tényleges “kapudrog” a trauma. Nem ítélem el ezeket az embereket, mert tudom, hogy sérültek, és segítségre van szükségük, és amikor észrevehető a probléma, ott már rég nem ők irányítanak, hanem a betegségük. Ők ugyanúgy, sőt, még jobban szenvednek ettől, mint a környezetük.
Viszont úgy gondolom, hogy ha valaki megfelelő támogatást, motivációt kap és van hozzáférése orvosi segítségre, az ki tud gyógyulni a függőségéből, bármi is legyen az, a legtöbb ilyen halálesetnél azt látom, hogy úgy gondolják, nekik már mindegy, nincsen jövőjük, így nem érdekli őket, ha az életükbe kerül ez az egész. Tulajdonképpen ez is egy lassú öngyilkosság, és az az ember, aki öngyilkos lesz, a betegsége által teljesen meg van győzve arról, hogy ő felesleges, senkinek sem hiányozna, talán még jobb is lenne nélküle mások élete, pláne hogy az emberek előszeretettel hangoztatják, egy-egy függő rokonuk/barátjuk mennyi gondot okoz nekik.
Szerintem sokat segítene, ha kevésbé lenne tabuként kezelve a téma, ha ezek az emberek nem lennének még a mentális betegek között is “narkós köcsögnek” bélyegezve, és az egészségügyben ténylegesen foglalkoznának velük, mert az orvosok nagy része is lemond az ilyen páciensekről.
Nyilván ezeket a tudatmódosító szerekkel, alkohollal, drogokkal és gyógyszerekkel kapcsolatban írtam, “hétköznapi” függőségeim nekem is vannak, rengeteg koffeint fogyasztok, és dohányzom. Tisztában vagyok vele, hogy káros, de nem is bánom, ha ez valamivel megrövidíti az életemet, mivel nincs olyan célom, amit 40 éves koromig ne tudnék véghezvinni, nem szeretnék gyerekeket, akikről majd gondoskodnom kellene, sem unokákat akiket még látni akarok.

View more

Nincs mit köszönnöd. Olvasgattam és tetszett amit olvastam, bár már bele olvastál annyira az askomba szerintem, hogy tudod, csak úgy nem osztogatok szívet. ^^

---

Pont most Decemberben lesz 1 éves ( hogy velem van) van a szerelmem. Igazság szerint az exem tesójának volt. Mindig is Ps-e voltam. Azon nőttem fel, de az exem tesója által bele szerettem. Alapból is akartam egy konzolt, de utána már csak az xbox jöhetett szóba. Tavasszal megvoltunk szorulva anyum zagyikosba adta a laptopot. (tömören) Decemberben én váltottam ki a laptopot, és meg láttam, hogy 60k-ért adnak egy xbox one s-t. Ez sem fért bele a pénztárcánkba, deee meg játszottuk, vissza tettk letétnek a laptopot és tettünk le kp-t így ez lett a Kari ari tavaly. Így tömören.

---

Nagyon szeretem, DE!!! Game pass-em van. ami segít abban, hogy tudjak játszani series X/S-es játékokkal. ( jobbak) szóval ha valamit tanácsolnék, hogy inkább Series X/S-t vegyél. Mert azon fut az összes Xbox játék. Mindegy, hogy 360-as vagy one-os. Viszont ha one-t veszel akkor ha véletlen megtetszik egy X/S-es játék nem fogsz tudni vele játszani. :) Nem is engedi megvenni azokat a játékokat, mert a "gép" nem bírja el hívatalosan. A Game Pass-ban is "teszt" alapon fut a "felhő alapú játék" azért tudsz X/S-es játékokat kipróbálni. :) Ha lenne elég pénzem akkor tuti váltanék egy X/S-re :)

---

Ettől függetlenül a szerelmemnek hívom, mert sok sok szép percet okoz még a mai napig nekem ez a konzol. És hálás vagyok a jó istennek, hogy mindig megadja valamilyen úton amit szeretnék. :)

View more

Kicsit elkanyarodok a témától, de csak kicsit.
Engem egyébként mindig felháborít, amikor a harminc fölött is a szülői házban lakó emberekre gondolkodás nélkül a homlokára égeti a közvélemény, hogy "mAmAhOtEl".
Az ugye megvan mindenkinek, hogy a mai valóságban tisztességes átlagkeresettel rendelkező párok(!!) nemhogy a házra, hanem a lakáshitelhez szükséges önerőre valót is évek alatt tudják kiizzadni? Az megvan, hogyha egy harmincéves felnőtt önálló, méltóságteljes életet szeretne élni, ami ebben az életkorban már nem mindenkinek összeegyeztethető random lakótársakkal, akkor ahhoz, hogy egy albérletet egyedül fenntartson, a fizetése jelentős hányadát ki kell dobnia (lényegében) a kukába, hogy a tulaj zsebét tömje, a maradék pénzéből pedig nyomorogjon? A pénzgyűjtés innentől kezdve persze irreális vízió, ezért a helyzet megmerevíti önmagát. Ennek tükrében mivel is lenne rosszabb a szülői házban élni, ahol csak a rezsibe kell (illetve illik) beszállni, de cserébe legalább ad némi perspektívát gyűjtögetés, tervezés terén, amit az albérlet viszont csak felemészt?
Az megvan, hogy egyedülállóként a hitellehetőségek is siralmasak, ami újabb gátló tényező?
Na és az megvan, hogy akiknek a Facebookjuk tele van az új házukról készült romantikus fotókkal, azok nagy százalékban 1. örököltek, 2. a szülők masszívan beszálltak, 3. ki se látszanak a hitelből?
Az megvan, hogy már nem azt a világot éljük, ahol a falusi szomszédság összefogott és pár hét alatt felhúztak egy családi házat? Most csak a szakinak kicsengetsz milliókat, az anyagár pedig szintén a csillagos egekben.
A fiatal felnőttek átlag mentálhigiénéjéről, jövőképéről már inkább nem is beszélek, de valljuk be, a kilátástalanság, a testi-lelki nyűgök, a depresszió, az egzisztenciális és önértékelési válság, a minőségi partnerkapcsolatokra való képtelenség mind-mind nehezítik a dolgot, arról már nem is beszélve, amikor aljas módon, akár érzelmi zsarolással, akár anyagi taktikázással a szülő láncolja magához és zsigereli ki a felnőtt gyerekét.
Ezer ok létezik, és hihetetlen mértékű dühöt ébreszt bennem az átgondolatlan skatulyázás. Van mindenkinek elég baja, próbáljuk meg ne tetézni egymásét!

View more

Már évek óta nem néztem rá ugyan ( a Tegridy Farmos évad volt az utolsó, amit láttam ), de amúgy kedvelem a sorozatot.
Kb. ez az egyetlen sorozat, amit az elejétől az (aktuális) végéig már többször is végignéztem és minden alkalommal valami újabb referenciát sikerült megértenem a részekben, ami tök jó élményt tud nyújtani. Jó mondjuk azt hozzá kell tennem, hogy 12 éves korom óta nézem aktívan, szóval volt rá azért időm. :D

---

Nagyon sokáig Stan volt a kedvencem, amíg ő volt az érzelmes moral compass a többiek között. Tudtam értékelni az elérzékenyülős és green peace-es megnyilvánulásait. De sajnos az évek alatt kiégették és csupán egy megkeseredett, passzív karakter lett, akinek kb. annyi a szerepe, hogy utálja az apját és próbálja Randy hülyeségeitől elvonatkoztatni magát. Szerintem még ebben a szerepében is lehetne benne potenciál, de valamiért mégse akarnak szegénnyel semmit kezdeni. ¯\_(ツ)_/¯ Az utolsó emlékezetes része a "You're Getting Old" volt, amiben igazából elkezdődött a lejtmenete, viszont kb. 10 évadig lent is hagyták szegényt a mélyben. :')

---

Mellette Kyle volt még a kedvencem, aki meg is maradt annak. Kettejüket azért szerettem (különösen együtt), mert a párosuk tök jól kiadta az érzelem-értelem dinamikáját. Mindenesetre Kyle maradt közel az egyik legértelmesebb karakter, aki még mindig értelmet keres a körülötte lévő abszurd világban és próbál helyes döntéseket hozni. Szerintem ő a leginkább (jó értelemben) emberi karakter. Sajnáltam igazából, hogy inkább Cartmannel próbáltak Trey-ek egy abszurd dinamikát kihozni, amiben hiába Kyle látja jól a dolgokat, mégis Cartman jött ki mindenből jól.

View more

Szia🙂

---

Kedvenc színészeim-bár sok van-
de a 3 kedvenc,akik a legközelebb állnak a szívemhez,ők Rodney A. Grant,Lee Pace és Craig Parker.
Rodney a Farkasokkal táncolóból,
Lee A hobbit trilógiából és Craig A gyűrűk urából lehet ismerős nektek.

---

Kedvenc énekesem szintén sok van,
de köztük is akadnak olyanok,akik a legközelebb állnak a szívemhez.Ők pedig Thomas Anders,Chad Kroeger és Adam Levine.
Thomas a legrégebbi kedvencem,kb 6 éves korom óta vagyok a rajongója,Chad szintén régi kedvencem,kb 12 éve korom óta és Adam kb 1,5-2 éve.

---

A miértje talán pont az,hogy ők állnak a legközelebb a szívemhez és,
remélem,hogy egy nap lesz rá lehetőségem,hogy találkozhassak velük,akár random civilben.Bár ennek az esélye kb a nullával egyenlő,de ahogy sokszor hallani/olvasni,a jó dolgok sokszor akkor történnek,amikor az ember a legkevésbé se számít rá🙏

View more

Tudom, hogy poénnak indult, de elgondolkodtató kérdés amúgy.

Összességében az onlifriends nem beteges, sőt, azon ismerős hölgyek, akik csinálják, művészi értéket is tesznek bele. Ettől függetlenül ha az én lányom csinálná, nagyon nem lennék boldog, mert veszélyes világ ez, én azt gondolom.

Fiúknál viszont sokszor látok olyan kategóriákat, amelyek az én megengedő szememben is betegesnek minősülnek. Alapvetően azt gondolom, hogy ha mindkét érett, felnőtt embert izgatja, ami köztük történik, akkor egészségükre! Viszont mindenhogy gyanakvóan fogok nézni három dologra: l0li, furry meg my little pony. Mármint az utóbbi csak meglett felnőtt férfiaktól rémisztő, mert nyilván a 3 éves kislányok, akik a célközönséget képezik, szeressék nyugodtan, sőt ha egy tinilány szerint cukik meg szépek a pónik, az sem elítélendő. A sztori meg a karakterdesign szerintem van olyan jó, hogy nyugodtan megengedném, hogy nézze mondjuk a gyerekem, de mint tudjuk, az egyetemista meg dolgozó srácok egészen más szemmel "szeretik", ami nagyon fuj.

View more

Szép napot!
Szerintem ennek több oka is van, legalább is én a környezetemben ezt tapasztalom.
A gyereket nem akarók egy részének indokairól már sokan írtak a kérdésedre adott válaszokban, lásd háborúk, klímaválság, természeti katasztrófák, gonoszság, inflációk, közöny, világjárványok stb. (azaz "az emberiség megérett a pusztulásra"- elmélet, melyben sajnos sok az igazság is, de azért tegyük hozzá, ha az emberiség a korábbi katasztrófák és válságok idején mindig így gondolkodott volna, ma nem léteznénk).
Emellett vannak valóban olyanok is, akik úgy gondolják, hogy saját kényelmük, gondmentesebb életük érdekében nem vállalnak gyereket, mert ők "magukat akarják megvalósítani". Nos - szívük joga. Nem véleményezem, nem is ostorozom őket, mert gondolj bele, ha véletlenül mégis besikerülne egy ilyen szülőhöz egy baba, és valami okból meg is szülné az anyja, milyen sorsa lenne a gyerkőcnek, ha a szülő folyamatosan tehernek tekintené és képtelen volna szeretni? (Van is erre példa sajnos bőven).
Aztán van, aki fél a szüléstől, a fájdalmaktól, s tovább nem gondolkodik...mint pl. az idősebb lányom. Bár ezt az elméletét még az exével való hosszú évek alatt állította fel, s azt is mondta, minek neki gyerek, ha az (akkori) apajelölt 30 évesen megrekedt a 10 éves kissrác szintjén? Most viszont egy normális férfias férfi a társa, úgyhogy lehet, hogy változtat az elméletén (én örülnék ennek, de nem piszkálom akkor sem, ha közös elhatározásuk lenne majd esetleg a gyerektelenség).
Sajnos én egy olyan nő gyermeke vagyok, akinek soha nem kellett volna szülnie, mégis megtette két házasságában is, de onnantól a gyerekei csak megvetést, dühöt, haragot, érzelmi sivárságot kaptak osztályrészül - s több mindent még, de itt abbahagyom.
Jómagam már egyetemistaként is három gyereket szerettem volna (sok évi orvosi kezelés és több műtét után három alkalommal állapotos is lettem, végül két élő szülésem volt). Imádom az anyaságot és végtelenül hálás vagyok, hogy megélhetem. Igen jó a kapcsolatom a lányaimmal is. Az idősebbiknek a szüléshez való jelenlegi hozzáállásáról fentebb írtam. A fiatalabb pedig azt mondja, ő szül akár hármat-négyet is. (Két éve él komoly párkapcsolatban az 5 évvel idősebb barátjával, aki szintén családpárti, szóval bármi lehet, de feltételezem, kettő után megállnak).
A rokonságomban, valamint a munkahelyi meg az egyéb ismeretségi körömben felpezsdült a szülési kedv, feltűnően sok a kismama és születnek a babák sorban :) Többek közt mindkét lányom legjobb barátnői is.
A kép tehát igen vegyes jelenleg.

View more

Elég egyszerűen! A családom már az 1700-as évek körül is jelen volt Észak-Amerikában, s hogy pontosabb legyek, elődöm Abraham Potter egyike volt a legelső tizenkét aurornak a Varázslókongresszusban. Róla azonban csak a feljegyzések által tudok bármit is, hiszen én jóval később születtem meg. 1991 nyarán láttam meg a napvilágot Crescentia Potter néven. Igen, jól látjátok… lányként születtem, ez pedig kulcsfontosságú szerepet játszott az életemben, mert mindig is tudtam hogy rossz testbe kerültem és a lelkem inkább tud azonosulni a másik nemmel, így ebből a börtönből már akkor tudtam, mihamarabb szabadulnom kell. Tanulmányaimat az Ilvermonyban kezdtem meg, ott pedig a Vampuszmacska-házba lettem beosztva. 15 éves voltam amikor végül összeszedve minden bátorságomat elmondtam a szüleimnek hogy nem érzem magam jól a testemben, folyamatosan szorongtam és önbizalomhiánnyal küszködtem. Ami az ifjú boszorkányoknak tetszett, én azzal egyáltalán nem tudtam azonosulni és témám sem volt sok velük ezáltal, a fiúk pedig nem éppen akartak barátkozni egy gyenge alakkal aki folyamatosan lesütött szemmel, s stresszesen haladt végig a folyosókon. A szüleim nagy meglepetésemre megértették a helyzetemet és rögtön kutatásba kezdtek hogy hogyan is tudnának nekem segíteni. Boldog voltam, de ez a boldogság közel sem volt ahhoz az örömhöz, mint mikor elhatároztuk hogy Angliába költözünk. Ezzel ugyanis közelebb jutottam a nagyműtéthez ami után most már büszkén jelenthetem ki, hogy az életem sínen van hiszen a legnagyobb vágyam hogy teljesjogú fiatal férfinak érezhessem magam, augusztusban sikerült, ezt pedig a papírjaim és a nevem is bizonyítják. Mert amint a nyári hónap végére értünk, onnantól kezdve már hivatalosan is felvettem az új nevemet, a Caderynt! És bár szeptemberben kellett volna megkezdjem a Roxfortot, a műtét után hosszabb időbe telt a gyógyulás mint amire számítottam. A mai nap azonban átlépem a kastély küszöbét hogy új életet kezdhessek immáron teljesjogú fiúként.

View more

Szép napot! Egyszerűen változott a világ. Régebben nagyobb értéket képviselt a család - persze most is próbálják erőltetni, csak sajnos ezt erőszakkal nem lehet rátolni az emberre. Nem kellett 25 éves korodig tanulnod, vagy külföldön dolgoznod, hogy normális életet tudj élni. Amíg egyetemista vagy, addig nincs pénzed és időd, csak az államvizsga után lesz, ha pedig külföldre jársz dolgozni, de nem laksz ott életvitelszerűen... Nos, kevesen fogják bírni a távkapcsolatot, hogy csak havonta egyszer van lehetőséged hazajönni. Tudom, hogy ez most ilyen boomeres, régen minden jobb vót' poszt, de abban egyetérthetünk, hogy most elég nehéz elkezdeni egy felnőtt életet.

A nyugdíj korhatár is az egekben - régebben a szüleidre még simán bízhattad a gyerekeket, ma már nem teheted meg, mert sokáig húzzák az igát ők is.

Illetve szerintem nagyon sok esetben a stabil párkapcsolat hiánya okozza. Tudom, hogy vannak kivételek, de elég sok embernél látom, hogy valaki mellett 5-6 évig töretlenül childfree meg esküvőellenes volt, aztán lett egy új párja, és 2 éven belül jött a baba. Én mindkét exemet nagyon szerettem, de amikor arra gondoltam, hogy mi lenne, ha teherbe ejtenének... Valami pokolian nyomasztó érzés fogott el. Van, hogy jól megvagytok, de a családalapítás túl nagy falat lenne, és ezt te is tudod.

View more

Szerintem a klasszikus értelemben vett parentifikáció azokban a családokban tud megnyilvánulni, ahol van kisebb testvér, és szerintem valamilyen mértékben még normális is, mert ha kint van az idősebb tesó négy kereke, jogosan várják el tőle, hogy néha segítsen: Vigyázzon a kicsikre, tanuljon velük, kísérje el őket suliba, stb. Szerintem a probléma ott kezdődik, amikor erre azért van szükség, mert a szülő valamiért lóf@szt se csinál, vagy egyszerűen csak szarul van beosztva az egész, és az idősebb gyerekre tényleg nagyon sok feladat hárul, ezáltal pedig felborulnak a szerepek.

---

Na, nekem nincs se fiatalabb, se idősebb testvérem, tehát ilyesmiről nem igazán beszélhetek, viszont láttam, hogy néhányan ettől függetlenül is tudtak értelmezni a kérdést a saját helyzetükre vonatkozóan, szóval LEHET, hogy én is tudom. Azt hiszem, hogy mivel egyedül nevelt fel édesanyám, valamennyire tőlem is elvárt dolog volt, hogy "értelmesebb" legyek és ne egy hülyegyerek társaságát nyújtsam. Abban a korban, amiben vagyok, már nem annyira értelmezhető az érettség illetve az éretlenség, mert (egyébként jogosan) full magától értetődően kezeljük, hogy a húszas éveik elején járó emberek nagyon máshol tudnak tartani önállóság és érzelmi érettség kérdésében, viszont amikor fiatalabb voltam, rendre megkaptam, hogy valamiért sokkal idősebbnek gondoltak (és nem hinném, hogy külsőre értették, mert szerintem most is körülbelül 16 évesnek nézek ki xd). Lehet, hogy volt valami ilyesmi a háttérben, hogy mivel anyámnak nem igazán volt vele egykorú társasága (voltak ugyan barátai, de amikor az összes többgyerekes anyuka, meg az összes valahol nagyon messze lakik, nem annyira aktív a kapcsolattartás), így gyakran volt, hogy a "felnőttes" dolgait velem beszélte meg. Meg az is vicces volt, hogy bármit nézett a TV-ben azt én is néztem :D Az akkor még létező Hallmark Channel volt a kedvence, tehát ott néztük a Kisvárosi gyilkosságokat, az Angyali érintést, meg azt az ügyvédes hülyeséget, aminek már nem jut eszembe a címe, utána pedig megbeszéltük. :Dd Ebben az időszakban úgy nagyjából 9-10 éves voltam. Biztosan tudom, mert 2010-ben meg is szűnt a Hallmark Channel Magyarországon :D
Szóval lehet, hogy volt egy ilyen ki nem mondott elvárás, hogy ne a legóimat rakosgassam, hanem legyek felnőttes társaság. Nem tudom.
Viszont az millió százalék, hogy eléggé előre volt nálam tolódva ez a mentális érés dolog (csak nem biztos, hogy emiatt), ez pedig sajnos azzal is jár, hogy amikor az ember oda jut, hogy korának megfelelő döntéseket kellene meghozzon (mondjuk suli utolsó évében a pályaválasztás kérdése) már nem igazán érdeklik ezek a dolgok, szóval olyan kiégettséget mutat, amit mások nem igazán tudnak értelmezni, ezért inkább infantilisnek nézik.
Legalábbis nekem sajnos ezek a tapasztalataim.

View more

Amikor a nagyszüleimmel éltünk, ők látták el a szülői szerepet, maximálisan gyerek lehettem.
Aztán amikor más megyébe költöztünk anyuval, nevelőapámmal meg féltestvéremmel, a három évvel fiatalabb húgommal takarítottunk, mostunk, meg csináltunk sokszor reggelit vagy vacsorát (kb. mikortól én negyedikes lehettem, ő meg elsős talán...) Igaz, anyu sok iskolában tanított meg sokáig dolgozott, de ha otthon volt, akkor is képtelen volt szerető és gondoskodó szülő lenni. Nem foglalkozott a dolgainkkal sem (hogy milyen ruhaneműink vannak, mit kéne venni, milyen iskolai problémáink, szorongásaink lehetnek, kik a barátaink, van-e miben suliba menni és még számtalan minden...mi oldottunk meg, amit tudtunk, később néhány feladatot átvettek az utánunk költöző nagymamámék, sok szülői teendő pedig megoldatlan maradt.) Nem szeretnék mélyebbre menni a témában, szóval úgy 10 éves koromtól láttam el olyasmit, amit egy szülőnek kéne biztosítania.

View more

Gondolom valami hasonló fajta adrenalin szabadul fel az emberekben, mint amikor a vidámparkban felülnek valami durva játékra. Azért ezzel hasonlítom össze, mert számomra teljesen vakfolt mind a két dolog és nem tudom átérezni, hogy valakinek ez miért lehet jó. ¯\_(ツ)_/¯
A horror filmekben szerintem az rohadt nehéz, hogy a) engem speciel hidegen hagynak a természetfeletti sztorik. Mármint tudom, hogy ebben semmi reális nincs, így nem fogok félni tőle. b) A brutalitás, hentelés számomra csak disturbing vagy egyenesen undorító. Félelem helyett én inkább sokkal inkább az adott fájdalmat érzem át és könnyen rosszul is tudok lenni a fantomérzettől. c) Kibaszott jump scare-ek. Olcsók és irritálóak.
Én sokkal inkább szeretem a pszichológiai horrort, de úgy érzem, hogy ezt elég kevesen tudják jól megfogni ( főleg úgy, hogy ne érintsenek valami random természetfeletti szálat ). Szóval pl. a Split-nek egészen tetszett a koncepciója, de *SPOILER* bazdki, mintha a 12 éves énem írta volna a forgatókönyvet, mert normális ember nem találja ki, hogy valakinek 7 személyisége van xd Ez utoljára a Yu Yu Hakushoban volt egy közepesen erős csavar :D *SPOILER VÉGE*
Stephen Kingtől meg nem sok könyvet olvastam, és könnyen lehet, hogy pont nem olyanokat sikerült választani, amiket a fénykorában írt, de tbh szerintem kurva idegesítő stílusa van azzal, hogy "a világ kegyetlen, mindenki indokolatlanul seggfej és... ennyi". Számomra ez az erőltetetten gloomy hangulat ugyanúgy megtöri a valóságot és nem lesz rémisztő.
De rátérve a jó pszichológiai horrorra: Nekem a Szoba tetszett nagyon ( nem, nem a Tommy Wiseau-s, bár az is csodálatos <3 ), amit eddig csak filmben láttam sajnos, és nem olvastam. Valamint a Lepkegyűjtő volt rám nagy hatással, mikor még anno olvastam. Valszeg mivel én inkább szorongó személyiség vagyok, jobban szeretem a szorongásomat "megsétáltatni" és ezért húzok inkább a nyomasztó történetekhez.
Most utána nézve elvileg a Viharsziget is horror, ami nekem tök abszurd? De akkor azt is megemlítem, mert az a film is nagy kedvenc.
A horrorról még az jut eszembe, hogy pl. horror játékokkal egyáltalán nem merek játszani. Még fiatal koromban volt nagy "meme" a Slenderman creepypasta és ugye csináltak is belőle egy játékot, ami amúgy nem volt olyan nagy durranás. Nyilván abban az időben bele is buzultunk a barátaimmal és volt, hogy én is játszottam vele, de engem ilyenkor konkrétan lebénít a félelem. :') Aztán a többiek nevettek rajtam, hogy "hát ebben nincsen semmi, mégis miért parázok". A másik ilyen friss élményem az volt, hogy nemrég játszottam a Vampire: The Masquerade-el és ott igazából csak egy rész volt az, ami horror elemeket tartalmazott. Az a pálya annyira stresszelt, hogy a karakteremmel bebújtam egy sarokba, nem bírtam tovább menni a pincébe és konkrétan majdnem elsírtam magam, mert azt hittem, hogy nem fogom tudni megcsinálni ezt a részt. :') De persze sikerült összeszednem magam, de ehh. Néha tényleg nagyon erősen és bénítóan tud elárasztani.

View more

Uff igen, gimiben és általánosban is egyaránt és amúgy később utáltam is. Gimiben talán az utolsó két évben végre voltam elég "bátor" hozzá, hogy fel is vállaljam, hogy amúgy nem akarok benne részt venni. xd
Általánosban tudom, hogy volt olyan, hogy sikerült olyat húznom, akivel jóban voltam, de későbbiekben azért mentek mindig a cserélgetések, úgyhogy ki lehetett küszöbölni, hogy valaki olyannak kelljen ajándékot venni, akit nem kedvelek.
Általánosban amúgy ezzel kapcsolatos jó élményem az volt, hogy ötödikben volt egy könyvsorozat, amit olvastam, és egyik karácsony alkalmával az egyik srác osztálytársamtól az egyik részt kaptam meg, ami még nem volt meg. Nagyon meglepett ez akkor, mert amúgy nem voltunk beszélőviszonyban ( bár az egyértelmű volt, hogy nagyban bújtam a könyveket ), de csodálkoztam, hogy honnan tudta, melyik rész nincs még meg nekem.
Aztán otthon ezt elmeséltem anyának és ő elmondta, hogy hát a srác anyukája felhívta őt, hogy kérjen egy kis segítséget... XD De amúgy nem tudom, szerintem ettől az egész sztori annyira wholesome. :D

---

Gimiben meg tudom, hogy legelső évben valaki olyat húztam, akiről kb semmit nem tudtam ( első évben az volt szar nálunk, hogy mivel nyelvi előkészítőn voltunk, de két bontásban ( az osztály egyik fele spanyol a másik német ), így a németesekkel nagyon kevés közös óránk volt és a srác természetesen németes volt. ) De abban az évben karácsonykor beteg voltam, így nem mentem ajándékozásra, ami amúgy jól is jött, mert kb. utolsó pillanatig húztam, hogy vegyek neki valamit. :'D Végül jövő évben sikerült valami hülyeséget összekaparnom, de guess what, második félévre már kiiratkozott a suliból... XD Szóval megúsztam, hogy életem legszarabb ajándékát oda kelljen neki adnom. :D
Második évben emlékszem, hogy megint egy németest húztam ki, akit nem is tudom, miért nem cseréltem el, de próbáltam neki valami vállalható dolgot venni... Harmadik évben meg sikerült kihúznom az ofőmet, akinek meg nagyon örültem, mert cingy módon rajongtam érte. Ami ezzel kapcsolatban jó volt - arra már nem emlékszem, hogy ugyanabban az évben-e - de egyszer ő is engem húzott, aminek úgyszintén örültem és kaptam tőle egy Rejtő könyvet.

---

Amúgy azt gondolom, hogy ennek a húzásnak akkor van értelme, ha eleve jó az osztályközösség. Nekünk gimiben kurva szar volt - amin tényleg nem segített az, hogy két bontásban voltunk - úgyhogy nem is értem, miért volt ez erőltetve. Megjegyezném, hogy annyira, hogy idénre esett volna az 5 éves osztálytalálkozó, de nem szervezett senki semmit - vagy csak én maradtam ki, még az is lehet. 🤭 Míg az általános osztálytársaimmal már kétszer is találkoztam a +10 év alatt.

View more

(De jó, hogy végre tét nélkül okoskodhatok a kispadról, hehe.)

---

Először is: nincs recept. Ahány iskola, tagozat, osztály, korosztály, diák, annyi fajta személyre szabott megoldás létezik.
A gimi, ahol tanítottam, ilyen szempontból (is) szenzációsan következetes és profi volt: a gyerekeknek minden reggel nyolckor le kellett adniuk a telefonjukat az osztályfőnöknek, aki a tanáriban elhelyezte őket egy megadott helyre, és ha éppen kellett a telefon az adott órára (pl. Kahoothoz), akkor egy kinevezett mobilfelelős kérhette ki egyszerre az osztály telefonjait a tanáriból. Ilyen értelemben el voltam kényeztetve, és ezzel párhuzamosan fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna egy gladiátorképző szakközép negyven deviáns, 18 éves fiúból álló osztályával 25 éves, pályakezdő snowflake-ként.
Ettől függetlenül a helyes fegyelmezés alapja mindig a következetesség, a választott stratégia pedig a tanár személyiségéhez kell, hogy illeszkedjen.
Elárulok egy kulisszatitkot: az egyetemen kimondhatatlan szitokszóként kezelték a pedes tanárok az "elavult", "szakmailag helytelen" stb-stb. csúnya, rossz kollektív büntetés fogalmát, de a valóságban ez a pedagógusok legnagyobb (olykor egyetlen!) ütőkártyája - és meggyőződésem, hogy van létjogosultsága, ahogy etikailag sem olyan ördögtől való, mint amennyire beállítják a kényelmes katedráról demagógiát pöffögő, de negyven fős, a szakoddal totál ellentétes beállítottságú kamasz osztályt sosem látó egyetemi oktatók.
A kollektív büntetésből a laikus csak annyit lát, hogy a diákokkal végezteted el a piszkos munkát, holott az igazság ennél sokkal árnyaltabb: fejlesztheti a közösségek egészséges dinamikáját, a tekintélyelvnek való behódolás (ami kamaszkorban nagyon kiélezett téma) helyett a kortárs csoport motiváló ereje sokkal nagyobb hatással bírhat a személyiségfejlődésre és a normakövetésre, és hasonló finomságok. Tehát ha elkezdesz tanítani egy osztályban és a LEGELEJÉN lefektetitek a szabályokat (pl. rendbontás esetén a harmadik figyelmeztetésnél röpdogát ír az osztály), amiket a diákok is felfognak és jóváhagynak, utána legitimen működni fog a kollektív büntetés. Hidd el, hogy a második röpdoga után igen is ki fogja g*cizni magából az osztály azt az egy-két delikvenst, akik miatt mindannyian szívnak (a rendbontók pedig tudatosan cs*sznek ki a többivel, hiszen tudták, mire számítsanak...), és egy idő után a diákok elkezdik egymást is fegyelmezni. Hidd el, működik! :)
A rajzolgatás és csendes cetlizés az én ingerküszöbömet nem mindig borzolta fel - ha a gyerek úgy köti le magát, hogy a többieket hagyja haladni, az még a jobbik eset. Ilyen esetekben általában elég némi irányított figyelem, a pofátlanság mértékéhez igazítva, pl. egy ártalmatlan bambulónál elég, ha az ő padja mellett állva magyarázunk, felolvastatunk vele aktuális szövegrészt és hasonló, tét nélküli praktikák - ha pedig durvul a buli, jöhet a visszakérdezés, társ válaszának megismételtetése, extrém esetben a feleltetés.
(Csúnya karakterlimit. :c )

View more

Nem értem, miért vetné / veti meg bárki is a katonákat????
Mindig is jelentős feladatuk volt és most sem kisebb...ők állnak helyt sok nehézség árán a határon, meg mikor mit kell tenni. (Békeidőben sokszor bevetik őket a katasztrrófavédelem vagy pl. a mezőgazdasági betakartítások terültén is. (Szüreteltünk katonákkal gimis korunkban...)
Az 1970-es nagy tiszai árvíz idején egy kis falu utolsó utcájában laktunk, utána már majdnem a Tisza ártere, és a folyó következett. Az utcánk tele volt nagy katonai járművekkel, és a katonák azokban laktak, onnan jártak a folyóhoz a falusi férfiakkal homokzsákokkal védeni a falut.
Hetekig éltek ott és védték a lakosainkat. Máskor meg védik az országhatárt...mint mostanában is.
Amikor hazánk háborúzott, akkor is minden család érintett volt katona-családtagokkal és rengeteg volt a veszteség. Az I. világháborúban szarvasi dédapám halt meg a fronton (dédnagyanyám kb. 25 évesen maradt özvegy két kisgyerekkel és egy újszülöttel.) Dédapám állítólag tömegsírban nyugodott Eperjesen, ki tudja, megvan-e az még.
A II. világháborúban a nagyapámnak volt életveszélyes sebesülése, akna robbant a közelében Ingolstadtban, és bár gyorsan megműtötték egy faasztalon (!), haláláig, 82 éves koráig voltak szilánkok a tüdejében.
A katona - sokszor teljesen értelmetlen célokért, máskor méltányolható okokból - bárhol bevethető s jóformán bármire. Sokszor az életét kockáztatja, vagy fel is áldozza.

View more