Deszy

Szia! Persze! De mondjuk nem csak ruhánál. Szerintem teljesen normális, ha az embernek kicsit bűntudata van, amikor nagyobb összeget kiad egyszerre valamire, ami nem létszükséglet - és ebben az esetben igazából mindegy, hogy az könyv, ruha, új, menő telefon vagy bármi.
Ilyenkor általában próbálok fejben racionalizálni, az segít. (Más kérdés, hogy ez sokszor inkább azt jelenti, hogy meggyőzöm magam, hogy tulajdonképpen ez tök jó vétel volt. :D)
Nálam akkor szokott előfordulni nagyobb könyvvásárlás - nem tudom, te hogy vagy vele -, amikor valami akció van. Ilyenkor tényleg tök igaz az, hogy lehet, hogy sokat költöttél egyszerre, valójában viszont még akár az is lehet, hogy így harmadáron megvetted őket.
Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy bár annak év közben itt-ott megjelenő könyvek is persze, de azért nagyrészt három időszakban jelenik meg a legtöbb: Könyvfesztivál, Könyvhét és karácsony. (A 3K :D) Ilyenkor természetszerűleg többet költ az ember, máskor meg kevesebbet - ezek kiegyenlítődhetnek.
A végső döfés nálam mindig az, amikor eljutok odáig, hogy költhettem volna cigire meg bulizásra is. :D Erről itt írtam hosszabban: http://www.deszy-konyv.hu/2017/02/a-konyvrendeles-pszichologiaja.html
Egyébként fogalmam sincs, mennyi volt a legnagyobb költésem - szerintem ilyen körül lehetett nekem is.

View more

Hű, hát ez... elég határozott lesz, de hát... csak őszintén!
Az a véleményem, hogy ha valaki az alapján ítéli meg egy olvasó ember intelligenciáját, hogy mik közül válogat a szórakoztató irodalomból, az maga is szegénységi bizonyítványt állít ki magáról. És most nem arról beszélek, hogy nem fordulhat elő, hogy valaki azért olvas mondjuk celebkönyveket, mert egy keményebb sci-fit vagy szépirodalmi kötetet már nem is ért, mert nyilván ilyen is van.
Hanem arról, hogy az, hogy valaki romantikus vagy new adult vagy young adult könyvet olvas, vagy akár teszem azt, képregényt, az nem intelligencia, hanem ízlés és hangulat kérdése. Tehát az, hogy valaki romantikus sztorikat olvas, nem predesztinálja, hogy alacsonyabb az intelligenciaszintje, mint annak, aki fantasyt vagy sci-fit. Ezt az irodalmi sznobizmust én sosem csíptem, de igazándiból nehéz vele mit kezdeni, pont azért, mert pl. a sci-fisek meg a szépirodalmárok standard lenézik - tisztelet a kivételnek - a young adult vagy romantikus zsánert kedvelőket. Szerintem ez szűklátókörűség és sznobizmus. Evvan. :)

View more

Folyt köv.
Ellenpéldának a new adult világból szerintem tök jó Linda Kage. A Forbidden Men sorozat a maga 9 részével már így is nagyon hosszú, de tudta azt mondani, hogy oké, elmeséltem az összes srác sztoriját, nem hozok be újabbat, vége. Sajnálom, mert szuper sorozat volt, de megértem a miérteket.
Még úgy is, hogy Linda Kage részről részre képes volt megújulni. Megteremtette a kapcsolatot az egyes részek között a szereplőkön túl is, és még egy olyan témája is van, amit véleményem szerint túl sokszor húzott elő, ezzel együtt minden egyes részben képes volt megújulni.
Egyrészt mert a főszereplő pasik és a nők is más-más karakterek voltak. Nem mindegyik a szerelembe eső és megtérő rosszfiú, mint Maddoxéknál. Van az érzékenylelkű, kényszerből macsó álarcot viselő srác. Van a hímringyó típus, aki szerelmes lesz. Van a keménynek látszó, de lágyszívű Teréz-anya pasiban. Van egy menő focisztár. Van egy nagyanyja által felnevelt, udvarias, visszahúzódó srác. És még sorolhatnám. Mindegyik pasi más, és ugyanígy változnak a női karakterek is, ez segít a sokszínűségben.
Emellett minden sztoriban képes újat, meglepőt hozni, ráadásul még a technikákkal is játszik. Van, ami egy szemszöges. Aztán egy ponttól váltott szemszög lesz mindben. Van, ahol a fejezetek elején idézetek vannak. Van, ahol van prológus és epilógus, máshol meg nincs. Van, ahol ugrálunk a múlt és jelen között, máshol nem.
Szóval egészen addig nincs gond a hosszú sorozatokkal, amíg képesek megújulni és tartani a szintet.
Jamie McGuire sorozatánál én most azt érzem, hogy nem újul meg, eléldegél azon, amit lefektetett az első rész. Nincs ezzel gond, ahogy írtam is, már csak nosztalgiából is olvasgatja, aki az elején megszerette Traviséket, viszont így már nem olyan átütő a dolog, inkább csak úgy... eldöcög a közepesen.
De még egyet se kell érteni velem, én mindenesetre így érzem.

View more

Válasszuk ketté a dolgot, mert szerintem kicsit félreértetted, amit írtam.
Két komponense van a dolognak: a mennyiség és a minőség.
Egészen addig nincs gondom a mennyiséggel, amíg hozza a szintet. Ha nem is minden rész tud egyformán jó lenni, ez lehetetlenség, de azért van egy szint, amit minden résznek meg kellene ugrania.
Úgy érzem, az Árnyvadász könyvek képesek erre, a Maddoxos sorozat pedig nem annyira.
Ennek egyébként szerintem rengeteg oka van, teljesen más alaphelyzetből indulnak. Egy fantasysorozatban több a lehetőség a megújulásra. Ráadásul Cassandra Clare ugrálhat térben, időben, és bár általában van egy fő páros, akik körül a sztori forog, valójában sok szereplőt mozgat egyszerre, ami segít abban, hogy a dolgok ne váljanak unalmassá.
Jamie McGuire - meg úgy alapvetően a New Adult sorozatok - nehezebb helyzetben van. Romantikus regényben nehezebb megújulni és mindig újat szállítani, egy sorozaton vagy "világon" belül nehezebb ugrálni időben - mert megtehetné Jamie McGuire, hogy a Maddox ősökről ír, de ha mondjuk a szülőket választja, az nem hoz nagy változást, ha meg régebbre megy vissza, az meg már más zsáner.
Nem véletlen, hogy a new adult sorozatok a legritkább esetben jutnak nagyon sok részig, szerintem ilyen 5-6-7 résznél a legtöbb kifullad, és sokszor már ezeknél is érezni, hogy kissé erőltetett.
Ráadásul Jamie McGuire nehezíti szerintem a saját életét is. Egyrészt már ott megtette ezt, amikor kiderült, hogy a Maddox fiúk... nos, maddoxosak. Ez egy pontig tök jó, mert lehet őket imádni, és erős márkát teremt, viszont mivel mind hasonló temperamentumúak, egy idő után nehéz szétválasztani őket, ráadásul minden részben kb. egy kaptafa a férfi főszereplő. Nyilván mindnek vannak egyedi vonásai, ez nem kérdés, ezzel együtt a karakterek alapjai rettentő hasonlóak. A nőkkel persze tud játszani, meg is teszi, de azért a new adult könyveknél, a női olvasók miatt az esetek többségében a pasik viszik jobban a hátukon a sztorit. (A Jamie McGuire sztori első része is jó példa, Travistől mindenki olvadozik, Galamb senkit nem érdekel különösebben.) De ha ez még nem lenne elég, akkor ráadásul tudatosan visszavezet minden ugyanarra. Valahogy minden út visszavezet az első kötetbéli nagy tűzhöz. Érteni vélem, mi ezzel a cél, a kapcsolatteremtés, egy kör alkotása a nagy egészből, de ez visszafelé is elsülhet, és szerintem így is lett. Ugyanis ezzel leragaszt az első sztorihoz, mindig visszavezet arra, és számomra már eléggé unalmassá vált, hogy újra meg újra meg újra a tűz a téma. Értem, tragikus, de akkor is.
A nosztalgiafaktort lehet, hogy erősíti vele, de eközben sokan már inkább csak nosztalgiából olvassuk, nem azért, mert az új részek annyira megkapóak.
Alapvetően nincs gondom azzal, ha az író új sztorikat álmodik meg a világában. De tudni kell abbahagyni is, ha valami kifulladt. Én ennél a sorozatnál azt érzem, hogy kifulladt, és már inkább csak poénkodunk azon, hogy az unokatestvér mostohatesójának legjobb barátja is saját sztorit kap.

View more

Érdekesek néha ezek a kérdések, mert igazából soha nem merültem el mélyebben egy-egy ilyen témában annyira, hogy bármi érdekeset tudjak írni. :)
Mindenesetre részben én is megtapasztaltam ezt - amikor nem telt el úgy nap, hogy ne kaptam volna sorozatban bántó, sokszor akár zaklató üzeneteket arról, hogy ronda vagyok, hülye vagyok, beképzelt vagyok, egyáltalán minek élek, húzzak a fenébe, és amúgy tudok-e róla, hogy mögöttem állt a sorban valamilyen eseményen, egyébként meg tudja, hol lakom és majd meglátogat...
És őszintén... még ha tudtam is, hogy baromira nem kellene törődnöm ezekkel, ráadásul utóbbiról még azt is, hogy nem igaz, ezek valahogy az ember bőre alá kúsznak és nagyon nehéz nem tudomást venni róluk. Főleg tinédzser korban, amikor pedig különösen számít mások véleménye, és még kevésbé könnyű tudatosítani, hogy ez vagy te, ha valakinek ez jó, akkor szuper, ha meg nem, akkor ez van.
A cyberbullyingre nagyon könnyű legyinteni, hiszen: "Ugyan már, csak egy posztról van szó! Ugyan már, csak egy komment volt." De az, hogy valami írott formában érkezik, nem pedig szóban köpködik feléd, még ugyanúgy fáj. Sőt, mivel megmarad, még súlyosabb.
Nem gondolnám, hogy könnyű ez a téma, mert gyakorlatilag lehetetlen kivédeni. Persze, lehet mindenféle szabályt hozni, meg odafigyelni arra, hogy pl. a gyerekeink milyen üzeneteket kapnak, vagy épp magunkba nézni és hatszor átgondolni, mielőtt egy kommentet elküldünk... De épp úgy, ahogy a "sima" bullyingnek nagyon nehéz gátat szabni, úgy a netesnek is. Különösen, hogy sokszor nagyon nehéz felelősségre vonni az elkövetőket. Míg ha szóban mond rólad valaki valamit vagy tesz valamit, az viszonylag könnyen visszanyomozható, addig az interneten nagyon könnyű névtelenül véleményezni, úgy meg mindenki bátrabb.
Mindenesetre a kérdéssel mindenképp foglalkozni kell, nem csak legyinteni.

View more