Hmm.. vicces, de azt hiszem igen. Például az első exemnél, amikor megcsalt és kiderült.. Természetesen még heteken át zokogtam miatta aztán amikor végre benőtt a fejem lágya, akkor beláttam, hogy egy ilyen emberért nem kár, és egy csepp könnyemet sem érdemelte meg. Úgyhogy miután már nem sírtam utána, örültem neki, hogy már másként látom a helyzetet, na meg őt is. De már arra a szintre is eljutottam, hogy nem utálom őt, inkább már csak szánni tudom..
Nem volt még ilyen. Nyilván undorodtam meg már életemben bizonyos emberektől és éreztem irántuk némi haragot és utálatot de ettől függetlenül ez sose töltött el engem jó érzésekkel egyáltalán. Ha idegen volt az illető ha nem. Ha olyanis volt a személy akinek a viselkedésévél és stílusával nem tudtam azonosulni és abszolut távol állt tőlem és mindezek mellett egy flegma szar is volt ami miatt megutáltam őt esetleg vagy unszimpatikussá vált a részemről.. igazábol az undoron kívül más érzést nem éreztem akkor abban a pillanatban. Jó érzéssel ez engem sosem töltött el hogy utálhatok egy olyan személyt aki éppen nem a szivem csücske és nemis áll közel hozzám egyáltalán.
