Előbbi, mindig boldoggá teszi a kis lelkemet, utóbbi csak akkor,
ha szeretetteljes, figyelmes, törődő, kedveskedő tettekben, szavakban, aranyköpésekben nyilvánul meg.
[ Zolta, három éves, fogadott tündérfiam ]
“Ide, az oviba a nagyok járnak!
Én, már három éves vagyok ész, ész nagy vagyok!
Ededül vettem fel a pulcimat, látod?! A kapucnit isz fel vettem, Én ennyire erősz vagyok!
A nagyok, szokat esznek ész ísznak, hogy erőszek legyenek!”
Szép napot!
Olyan volt, hogy egyedül elmentem egy napra a Fezenre, hogy találkozzak egy askos rokonlélekkel. Leginkább azért mert nem voltam jól és jelen sem a saját életemben. Annyira, hogy nem vettem tudomást az akkori emberiszonyomról a tényről, hogy abszolúte bénán tájékozódom, hogy félek idegenekkel szóban kommunikálni, illetve az sem zavart különösebben, hogy csupán netes felületről ismerem a találka partneremet.
Tudniillik, én nem éppen voltam akkoriban szociális egyén – bár ez jelenleg sincs másként csak sokkalta jobban maszkolok –, nagyjából mindenhova is valakivel mentem. Egyedül csak a jól ismert helyekre merészkedtem el, ahol már minden kiszámítható volt. Messzebbre azóta sem jutottam, de ha tehetném is csak az "askos rokonlelkemmel" tenném. – Jó volt az a bizonyos belsőhang; megérzés; isteni sugallat hívjuk akárhogy, de bejött.
View more
2015 telén írtam ki az első gondolatmeneteimet ide, kisebb megszakításokkal négy évig volt lelkesedés vagy mi a szösz. Aztán Abi néni, nagyon nénis lett – aki érti az emlékszik rám ( : – ma már csak nosztalgiázok, hogy milyen mosolygörbületes meséket írtam az ovis manócskáimról.
Babrálok a zárakkal, majd nem törődve ki hallja, felettébb értelmes hangakkordokon gügyögök az öt szőrgombolyagomnak. ♡
+ 5 💬 messages
read all
Hosszútávon nem viselem el a bunkó embereket, így a második opciót választanám. Főleg mert falusi néni lettem, így a hangoskodás mindennapos nem mindig kívánatos zene füleimnek.
De igen. Gyerekekkel foglalkozom, annyi a különbség hogy ők nem tipikusan fejlődő, nem neurotipikus gyerkőcök. Én például csak autista gyerekekből álló csoportban tevékenykedek, mint gyógypedagógiai asszisztens.
Mikor újra születek, totál más értékrenddel meg elvekkel. – De még akkor is ott van a lehetőség a soha és szinonimáira.
Most meglepetten mosolygósan, hogy van aki emlékszik rám és érdeklődik a lelkivilágomról. Kezdek felnőni, külön költöztem több mint egy éve. Teljesen új város, emberszerű lények, munkahely társult ehez. Mély és nagyon mély pontok. Viszont három éve lett öt mentett bársonytalpú az életemben, akik ha ki is idegelnek olykor, mindig dorombolásban és bújásban gazdag endorfint termelnek a mindennapokban. Szóval összességében megvagyok, de mindig van hova fejlődni. ( :
Nem, attól inkább tartok, hogy kihalnak mellőlem a rokonlelkek.
— fekete, mint a gránit
— lila bármely árnyalatban
— smaragdzöld
— vérvörös
— hófehér
— macskabuzerina vagyok
— sajnos imádok jókat enni, látszik is, de mégis a magam által kotyvasztott saláták szívem csücskei.
— A Bridgerton család, természetesen Eloise a legkedveltebb karakterem. Bírom a lázadó, különc nőket.
— Kisasszonyok ( :D egyébként nincs egy kedvenc filmem, sorozatom, ezek mind totál random írkálások.)
— átrendezni, tervezgetni, megvalósítani, szelektálni, takarítani, újítani IMÁDOK.
— "Az élet nem nehéz, csak nincs rajta fogás." vicci vagyok tudom
— fekete kotyogós, tonik, citromosvíz, mangó-lime cider
Lassan huszonhat éve abban ragadok.
