(folyt.)
...És még egy.
Bevallom Neked, gyáva vagyok. Erősnek kell lenni minden és mindenki előtt. Ha ketten vagyunk ott,ahol meglátom az én régi, kedves barátomat, zokogva-nevetve vetem magam a karjába. Szebb pillanat, amikor a cigaretta vége utolsóra lobban vörösen izzó parázsra, kifújod a füstöt, mintha a lelkedet engednéd szabadon, feldübörög kínjában a tested, megráz a gyönyör, elönt a szénből szívott forróság.
Gyáva dög vagyok, amiért félek, elveszítem bármelyik barátomat, tudom, hogy nem élném túl. Elfogadásra, kitartásra, szeretetre lettem nevelve, és ők tartják bennem minduntalan, a szerelem része a szeretetnek, ha nem lennének, nem bírnék soha,soha többet bárkit szeretni. Valahogy ifjúnak, gyönyörűnek érzem magam velük, kinyílok, több vagyok, és úgy tudok érezni más iránt, mint még sohasem. Vádolnak ellenkező nemű barátaim iránt érzett szerelemmel, azok az emberek, akik kitaszítóak, és hidegek, mert látnak embereket ölelkezni nevetve. Ez sosem végig van jelen velem, de néha-néha felbukkan. Zavaró a tudat, hogy önkénytelenül összekeverik a mély barátságokat a szeretősséggel. Furcsamód volt egy szeretőm, aki szintúgy más érzelmekkel vádolt meg (van aki imád a megcsalással vagdalózni, Talos tudja miért), mégis minek kellene mondani ezt? Erősebbek voltak ezek a barátságok a szerelemnél, habár most egyik oldalt sem hinném, hogy bármiképpen fel kellene adnom. Testvérnek mégsem tudom hívni őket, a vér szerintiek távoliak voltak számomra, de a barátaim sohasem. Velük álmodtam, értük sírtam, rajongó ragaszkodással éveken át.
Tudom,hogy akivel most együtt vagyok bízik bennem, még, ha egyikőjükben kicsit kételkedik is, ezért nem hibáztathatom. Én is aggódnék a helyében, viszont nekem még rengeteg mindent kell átbeszélnem az illetővel, akihez visszavezetett, izgulok. Látom a barátság régi emlékét a szemében, tudom, hogy helyesen cselekszem majd, és nem szabad félnem, ez lesz rettenetesen nehéz.
Bevallom Neked, gyáva vagyok. Erősnek kell lenni minden és mindenki előtt. Ha ketten vagyunk ott,ahol meglátom az én régi, kedves barátomat, zokogva-nevetve vetem magam a karjába. Szebb pillanat, amikor a cigaretta vége utolsóra lobban vörösen izzó parázsra, kifújod a füstöt, mintha a lelkedet engednéd szabadon, feldübörög kínjában a tested, megráz a gyönyör, elönt a szénből szívott forróság.
Gyáva dög vagyok, amiért félek, elveszítem bármelyik barátomat, tudom, hogy nem élném túl. Elfogadásra, kitartásra, szeretetre lettem nevelve, és ők tartják bennem minduntalan, a szerelem része a szeretetnek, ha nem lennének, nem bírnék soha,soha többet bárkit szeretni. Valahogy ifjúnak, gyönyörűnek érzem magam velük, kinyílok, több vagyok, és úgy tudok érezni más iránt, mint még sohasem. Vádolnak ellenkező nemű barátaim iránt érzett szerelemmel, azok az emberek, akik kitaszítóak, és hidegek, mert látnak embereket ölelkezni nevetve. Ez sosem végig van jelen velem, de néha-néha felbukkan. Zavaró a tudat, hogy önkénytelenül összekeverik a mély barátságokat a szeretősséggel. Furcsamód volt egy szeretőm, aki szintúgy más érzelmekkel vádolt meg (van aki imád a megcsalással vagdalózni, Talos tudja miért), mégis minek kellene mondani ezt? Erősebbek voltak ezek a barátságok a szerelemnél, habár most egyik oldalt sem hinném, hogy bármiképpen fel kellene adnom. Testvérnek mégsem tudom hívni őket, a vér szerintiek távoliak voltak számomra, de a barátaim sohasem. Velük álmodtam, értük sírtam, rajongó ragaszkodással éveken át.
Tudom,hogy akivel most együtt vagyok bízik bennem, még, ha egyikőjükben kicsit kételkedik is, ezért nem hibáztathatom. Én is aggódnék a helyében, viszont nekem még rengeteg mindent kell átbeszélnem az illetővel, akihez visszavezetett, izgulok. Látom a barátság régi emlékét a szemében, tudom, hogy helyesen cselekszem majd, és nem szabad félnem, ez lesz rettenetesen nehéz.