Majd elmúlik. Persze csak akkor, ha nem akarsz állandóan ebben a témában őrlődni.
Volt régen egy barátnőm. Bele volt zúgva egy srácba. Rövid ideig jártak, de egy barátnője lebeszélte erről a lányról és a fiú gyakorlatilag csak szórakozott ezzel a barátnőmmel. De hamar megunta és egy idő után már egyáltalán nem foglalkozott vele.
A barátnőm állandóan erről a srácról beszélt. 3 havonta váltogatta a "rájöttem, hogy már nem szeretem" és a "rájöttem, hogy még mindig szeretem" észjárást. Közben összejött egy másik sráccal, de csak rövid ideig jártak, mert sokadjára rájött, hogy még mindig szereti a régi srácot. Másfél évig játszotta ezt a hülyeséget, miután a barátságunk megszakadt (miatta) és már nem követtem, hogy épp hol tart érzelmileg ezzel a pasival.
Amit levontam tanulságként az az, hogy 100%, hogy direkt csinálta ezt. Direkt maradt ebben a plátói szerelemben, direkt gondolt rá újra és újra. Ezzel erőteljesen felhívva magára mindenki figyelmét. Szeretett látványosan szenvedni. Nem is volt olyan osztálytársunk, aki közömbös lett volna ez iránt a lány iránt. De megsúgom, többen voltak azok, akik idegesítőnek tartották.

---

Téged is valahogy így képzellek most el. Érdekes, én (meg még sokan mások) már tizenévesen elfogadtuk, ha valaki foglalt volt vagy visszautasított minket. Fájt, de ez van. De mások nem hajlandóak így tenni. Szenvednek, direkt, hogy valaki megvigasztalja őket, és velük foglalkozzon.
Ha van egy csöpp eszed, elfelejted ezt a lányt. Ha nincs, hát áldásom rád, meg a látványos szenvedésedre.