Elég nehezen. Ha nem játszik közre valami negatív tényező, amitől eleve nyűgös vagyok ( legcommonabb dolgok pl az éhség és a fáradtság ), akkor nagyon-nagyon kell érte tenni, hogy fel lehessen idegesíteni.
Ha viszont elértem az ideges/feszült állapotot, akkor azt már nehezen tudom visszafogni (vagy nem is akarom) és akkor nagyon átmegyek bunkóba és csak azt veszem figyelembe, hogy mielőbb kikerüljek/túl legyek a helyzeten, ami a feszültséget okozza, bármi áron.
Szerencsére nekem nincsenek dühkezelési problémáim, ritkán indokolt nálam, hogy dühöt/haragot érezzek, de, ami idővel felgyülemlik bennem, azt a screamelős metálon keresztül levezetem. ¯\_(ツ)_/¯ Ettől függetlenül persze tudom és tapasztalom is, hogy másoknál ez komoly probléma, és csak két lehetőséget látok, ami segíthet hosszú távon ennek a levezetésében: a) sport b) pszichológus

View more

Alapjáraton egy kifejezetten türelmes ember vagyok, de a hosszú ideig tartó folyamatos stressz kikészít és ez a türelem szépen elfogy. Lobbanékony vagyok, amiről azt hinné az ember, kizárja, hogy türelmes legyek, de ahogy azt a kollégáimnak is mondtam: addig örüljenek, amíg csak kiabálok, mert akkor levezetem a hirtelen jött felesleges gőzt és utána minden oké. Várják meg, amíg lenyugodok.
Ebből kiindulva egy-két éve rohadt könnyű felbosszantani, különösen idén. A munkahely szar, a kollégák jó része kretén, sok a faszség és ez az év jobban kikészített, mint eddig bármi. Úgyhogy az év hátralévő idejében (és jó eséllyel még jövőre is egy ideig) nulla türelemmel és idegrendszerrel dolgozom, mindenki jobban tenné, ha még levegőt is óvatosan venne a közelemben.
Fogalmam sincs, mikor leszek a régi, de azt hiszem, amíg ott dolgozom, nem leszek az. Majd kiderül.
Mindenesetre nem érdemes felbosszantani, mert egy idő után már nem üvöltök. Csendben, halálosan nézek arra, aki felbosszantott, és ha megszólal, valami törni fog, és addig örüljön, amíg nem az orra. Bár már ahhoz sincs energiám, manapság inkább szimplán ott hagynék mindent, úgy, ahogy van.
Passz, nekem nem megy jól.

View more

Nagyon könnyen felmegy a pumpám, bár néha meglepően higgadtan, teljes közönnyel kezelek olyasmit is, amin máskor robbanok. Ezek tőlem függetlenül történnek, mármint nem én irányítom, hogy mikor melyik módon reagálok. Az alap ettől függetlenül tényleg az, hogy egy pillanat alatt tud ezer lenni a vérnyomásom.
Hülye vagyok olyankor. Nem vagyok büszke rá, de vállalom, mert ez az igazság. Fater mindig csak annyit mond: ne tombolj! Ebből ki lehet találni, hogy nem tudom magamban tartani a dühömet. A keserűségemet nagyon megtanultam elfojtani, de a dühöm mindig is kitört. Senkit nem bántok, csak magamat, meg emelt hangon mondom a magamét, ajtót/tárgyakat csapkodok, vagy a falba verem a kezemet. Odáig eljutottam már, hogy van, amikor ezeknek egy részét sikerül megállni. Mint mondtam nem vagyok büszke erre a viselkedésre és nem akarok idióta lenni, szóval dolgozom azon (segít a pszichodoki is), hogy normálisan kezeljem a dühöt. Ennek köszönhető az előbb említett javulás is. Nálam (és nyilván minden borderlineosnál) minden érzelem ilyen erős és szélsőséges, DE: ez csak egy dolog, akarattal lehet alakítani magán az embernek. Ha nem is lesz minden oké, de lehet szelídíteni a reakciókat és kell is, mert nem lehet a diagnózissal takarózni, meg a környezet agyára menni. Amennyit tud, meg kell tennie az embernek magáért és a körülötte élőkért, akkor nem lesz annyira gáz a helyzet.
Nem tudom hogyan kell kezelni, mert ha tudnám, nem dühöngenék, de annyit már megtanultam, hogy 'számoljak tízig', ami nyilván nem szó szerint értendő, csak hogy ne csattanjak fel azonnal, próbáljam kontrollálni a dühömet, próbáljam átgondolni, hogy ér-e az adott dolog annyit, hogy felhúzzam magam rajta. Ha nem lepi el olyan hirtelen a vörös köd az agyamat és emiatt tudok még gondolkodni, nem pedig egyből robbanok, akkor megesik, hogy sikerül ezzel a módszerrel elkerülni azt. A cél az, hogy ez ne 10-ből 2 alkalom legyen, hanem minimum 10-ből 8, de leginkább 10-ből 10.

View more