✈ Arnold ✈

Szép estét!
Erre keresem a választ, amióta az eszemet tudom. Az eddigi teljes homályt felváltotta már némi derengés, de ehhez idő, visszajelzések és pszichoterápia kellett. Még mindig nem teljes a kép, de annyi megvan, hogy a beilleszkedéssel, kommunikációval, helyzetértékeléssel, személyiségemmel kapcsolatos problémák az okok. Nem boldogító a tudat, hogy én vagyok az ok, viszont nézem ennek is a jó oldalát: legalább már van valami támpont, meg tudok dolgozni magamon és ezzel esélyt adhatok arra, hogy legalább valamelyest kompatibilisek legyünk egymással a világgal, az emberekkel. Nekem is oda kell tennem magam, ugyanakkor a környezetemnek is toleránsnak kell lennie egy fokig a doki szerint, mert nem mindent fogok tudni felülírni, magyarul 'csapatmunka' szükséges ahhoz, hogy összébbcsiszolódjak a külvilággal.

View more

Szép estét!
Így van, esetenként az ember kimondja a megoldást, mégha nem is mindig kerül ennek a tudatába és rá kell vezetni.
Nem mindig tudom kifejezni, hogy mi a gond, de ha épp' ki is tudom, akkor sem mindig tűnik fel. Nyilván megesett már nemegyszer velem is, hogy nem voltam tudatában annak, hogy már meg is fogalmaztam, mi a gond, vagy a megoldást rá, netán a magyarázatot az adott problémára, csak másvalaki figyelmeztetett erre, vagy magam jöttem rá egy kicsit később, távolabbról szemlélve a dolgokat. Anno a pszichológus ajánlott egy amolyan 'terápiás naplót', mert nehezen nyílok meg (nem mintha amúgy lenne kinek a fizikai környezetemben) és hogy ne terheljen annyira a sok, szóban ki nem mondott dolog, aztán ez az írkálósdi nemcsak erre vált be, hanem több ízben fordult és fordul elő a mai napig, hogy utólag láttam/látom, hogy sikerült megfogalmazni a gondot/megoldást.
A felismerés megtörtént, a megoldás azonban nincs meg, mert bonyolult az ügy. Kilátástalannak tűnik a helyzet, de remélhetőleg mégis lesz valamiféle megoldás, kiút ebből a patthelyzetből. Lennie kell! Állandóan azon agyalok, hogy miként tudnék kitörni úgy, hogy az minél kevesebb kárral járjon, mert a tét nem kicsi, maga az életem. Ez most így zavarosan hangzik, de konkrétumokat nem írhatok. A lényeg, hogy folyamatosan keresem a megoldást és remélem egy nap - lehetőleg nem túl sokára, mert már begolyózom - meg is találom, aztán lerakhatom ezt a bazi nagy terhet.

View more

Szép estét!
Egy ideje hiszek abban, hogy - ahogy mondani szokás - az akarat hegyeket mozgat meg! Régebben baromságnak tartottam, hogy 'bebeszéléssel' hatni lehet az elmére, ezáltal a fizikumra, aztán egyszer a sors rávitt, hogy kipróbáljam. Még akkor is szánalmasnak tartottam magam, aztán jött a döbbenet, ugyanis működött a dolog. Nyilván nem azonnal, de a kitartó próbálkozás és koncentráció meghozta a gyümölcsét, azóta is használom e 'képességemet'. Képes az ember hatni a fizikumára, az elméjére, képes 'öngyógyítani'. Nyilván nem mindent, mert ha ez ilyen egyszerűen menne, nem létezne az orvosi, meg pszichológusi szakma, valamint senki nem halna meg betegségekben, de tény, hogy vannak esetek, amikor működik, lehetett már hallani csodaszámba menő gyógyulásokról is, vagy arról, hogy valaki még élt, holott orvosi szempontból nézve már nem volt lehetséges (jómagam is egy ilyen 'példány' vagyok). Nincs két egyforma ember, ezért két egyforma eset sincs, ez tényleg nagyon egyéni dolog, hogy kinek sikerül hatnia a saját működésére és kinek nem, éppen ezért eszerint is kell kezelni a dolgot és nem csalódni/baromságnak kikiáltani, ha nincs eredmény. Ha megengeded, belinkelem ide az egyik vonatkozó blogposztomat, mert a magamé mellett vannak benne más esetek is, amik bizonyítják a dolog működését. Természetesen ez nem tukmálás, csak hátha érdekel 2-3 konkrét eset.
http://onmagamfogsagaban.blogspot.com/2024/04/elek-meg.html?m=1
Az elején még más dolgokról van szó, de ne tévesszen meg, lejjebb lesz a lényeg.
Ez a dolog amúgy oda-vissza működik, mert pl. nemcsak javulást tudnak elérni a gondolatok, a hozzáállás, hanem romlást is, pl. volt egy rákos szomszédunk, akinek a gyerekei nem mondták el, hogy mivel küzd és addig egész' jól is tartotta magát, aztán amint elmondták neki, feladta fejben és rövid időn belül el is távozott. Másik esetben az illető végig optimista volt, mindent beleadott a kitartásba és javulásba és túlélt egy olyan állapotot, amibe bele kellett volna halnia, jelenleg is szinten van. Ezért is fontos, hogy hogyan tekint az ember az állapotára. Hiszem is, láttam is, meg tapasztaltam is, hogy amíg az elme küzd, addig a szervezet is fog. Nyilván nem a végtelenségig, mert egy ponton nem elég az akarat, de tény, hogy rengeteget számít! Pontosan ezért az önsegélyező könyveknek is látom az értelmét.

View more

Szép estét!
Jóideje nem keresek párt, de amikor egy időben próbálkoztam vele, csakis olyan nő jöhetett szóba, akinek nem volt gyereke és nem is akart. Azért, mert nem tudok mit kezdeni a gyerekekkel, nem is vagyok következetes, türelmes, iszonyúan irritál a sírás, a hangoskodás, a viselkedésem is hangulatfüggő, indulatos vagyok, az énidő lételemem, stb., szóval nem nekem találták ki a gyereknevelést. Biztos, hogy tönkretenném az egészségtelen működésemmel (kezeltetem magam, de így sem vagyok 'normális') és ehhez nem volna jogom még vérszerinti szülőként sem, nemhogy akkor, ha korábbi kapcsolatból 'hozta' az anyja. Tudom, hogy elcseszett egy figura vagyok, de éppen ezért nem tennék ki egy gyereket annak, hogy megigya a levét a defektemnek. Nincs bárkinek és mindenkinek joga szülővé válni és ha ezt mindenki be tudná látni, jóval kevesebb érzelmileg megnyomorított ember nevelődne fel.

View more

Megkeresném a Barátnőmet, az anyámat, az Öcsémet és a gyerekkori legjobb cimborámat, valamint a fogadott mamámat. Már egyikük sem él.
Az üzeneteim nekik:
Barátnőmnek: Megmondanám neki, hogy tudom, hogy szerette volna, ha valaki mással folytatom az életemet, de képtelen vagyok rá, viszont már jól vagyok, amennyire lehet, szóval legyen nyugodt, mert már nem vagyok az a zombi, ami a baleset után voltam évekig, valamint őszintén tudok mosolyogni, ha eszembejut, 11 év elteltével 3 éve elő tudtam venni a dobozt is, amiben a Vele kapcsolatos emlékeket őrizgetem és lejátszva a hangfelvételeket, szintén mosolyogtam végig, ahogy hallgattam a hangját. Azóta ugyan nem tudtam megismételni, de gondolom ennek is örülne. Megmondanám azt is, hogy sajnálok egy-két dolgot (semmi komoly, de szeretném megerősíteni, noha szerencsére nem maradt lezáratlan ügyünk) és hogy köszönöm a megadatott közös időnk minden élményét, minőségét, Őt magát, valamint hogy hiányzik, szeretem és várom, hogy újra együtt legyünk 'odaát'. Most is el-elmosolyodtam, ahogy mindezt leírtam, mert már tudok a jóra fókuszálni, a maró gyász elmúlt, mostmár a szép él csak bennem és persze sóvárgás, de hiszem, hogy együtt leszünk még valahol, valamikor, amint én is befejezem itt a Földön a dolgomat.
Anyunak: Legelőször bocsánatot kérnék tőle (megtettem már, de szemtől szemben is megtenném), amiért szánalmasan gyáva mód' nem mentem minden lehetséges alkalommal látogatni. Sokmindent tudnék mondani neki, de azok nem pozitív dolgok, szóval inkább nem mondanám el, mert az együtt töltött időt nem mérgezném meg, ráérnénk mindarról beszélni akkor, amikor már korlátlan időnk lesz együtt - mert hiszem, hogy vele is találkozom még az örökkévalóságban, már ha érdemes leszek arra, hogy odakerüljek, amikor majd az Úr szólít. Megköszönnék neki egy-két dolgot.
Öcsémnek: Megmondanám Neki, hogy kár, hogy olyan rövid ideig élhettünk csak testvérekként, de király volt és hogy sajnálom, hogy fater úgy viselkedett vele, ahogy', meg hogy feladta! Megmondanám neki azt is, hogy bánom, hogy nem tettem mégtöbbet azért, hogy maradhasson, talán egy mégkeményebb és százegyedik papolás fogott volna fateron, bár... iszonyatosan csökönyös, meg elnyomó, szóval nem valószínű, de akkor sem hagy nyugodni, hogy visszakerült abba a közegbe, meg élethelyzetbe, mentális állapotba, amik belehajszolták a teljes reménytelenségbe és ezért a passzív öngyilkosságba (szándékosan nem kezeltette a betegségét, megmondta, hogy meg akar halni). Megmondanám neki, hogy nem haragszom, mégha nem is volt helyes, amit tett. Inkább sajnálom, mert 22 évesen előtte állt volna az élet és támogatással, törődéssel talán lábraállt volna, aztán ki tudja mire vitte volna. Fogalmam sincs találkozunk-e még, mert az öngyilkosság bűn, nem tudom megbocsátást fog-e nyerni, de remélem igen.
(Elértem a karakterlimit végét, folytatom egy új válaszban.)

View more