Szép Napot!

---

Jóanyám rengetegszer megjegyezte, amikor 5-öst hoztam haza matekból, vagy fizikából, hogy "Apád eszét örökölted". [Negatív értelemben is megkaptam, természetesen. :D] És ezt örököltem. De nem csak ilyen elméleti síkon, hanem bizony "tárgy formában is".
Tudást örököltem, Édesapámtól. Rengeteg tudást. [És még mennyi mindent nem hoztam magammal, hajjaj.] Persze, az egyik képen látszódik, hogy megbújik jó néhány új könyv is, de ne haragudj, nem szerettem volna szétszedni a polcom. Igazából a könyhalmaz jobb oldala, az szinte maj' mind tőle vannak.
Akadnak közte jegyzetek is, mik Apa kézírását őrzik. És bizony, Apám még kézzel írt[!], beköttetett diplomamunkája is nálam van! [Jobb alsó sarokban lefotóztam a tartalomjegyzéket belőle.]
Történetet nem sokat tudok hozzájuk fűzni, csak Apám mondását: Szerencsések vagyunk mi mérnökök. Gondolj bele, szegény jogászok. Állandóan változik a tananyaguk. Nekünk meg? Az épületfizika még mindig ugyanaz, mint 50 éve.

Talán valahol még megvan egyébként Nagyapám egyik évkönyve az egyetemről. Ennek egy kis pikantériája, hogy ugyanazon az egyetemen kötöttem ki én is, és nem a BME-n, mint Apa. :]

View more

Szépeket!

---

Hát, az biztos, hogy hosszúakat pislognék. Biztos, hogy elsőre félreértésre gondolnék. Véletlenül került oda, valaki másnak a táskájába akarták rakni, csak összekeverték, vagy akármi...
Aztán, ha valamiért mégis arra jutok, hogy mindenképpen az én táskámba kellett kerülnie, akkor sem magamat gondolnám a célpontnak. Főnökömre, bizonyos munkatársaimra gyanakodnék, hogy általam őket akarják valamiért megfigyelni. Ám őket is, tényleg, csak valami nagyon-nagyon merész összeesküvés elmélet következtében.
Ha valamiért mégis eljutnék oda, hogy én vagyok a célpont... Hát nem tudom. Egyszerűen nem tudok ilyen indokot, miért akarna engem bárki ilyen módon megfigyelni. Na jó, talán a nagy "oroszimádatom" félreértésre adhat okot... De szerintem ahhoz is, nagyon elvetemültnek kell lenni, hogy a fankodásomba ilyesmit belelásson bárki is.
A "ki" kérdésen annyira nem kattongnék, mert nem tudok ilyenről, hogy Mezei Jóskának juthat ilyen a kezébe. De ez meg már saját tájékozatlanságom. Szóval, mindenképpen valami állami, titkosszolgálati megfigyelésre gondolnék. Na ezért se érteném, hogy mi a fene történik.

---

Igazából, elsőként felhívnám egy kedves Barátom, hogy most azonnal segítsen, hogy mégis milyen címszóval menjek be a rendőrségre, hogy ott elmondjam, hogy:
Csókolom, tessék má' erre ránézni, hogy ezmiez és miért került a táskámba, csókolom.
Már ha ez a Barátom azt ajánlja, hogy menjek a rendőrségre. Ha véletlen valami mást mond... Nos akkor azt a mást teszem meg, legyen ez a "dobd a Dunába" vagy "hozd ide megnézzük", bármi.

View more

Szépeket!

---

Igen. Nehéz belátnom, de igen, még mindig van egy harag bennem. Szerencsére már nem annyira sok.

---

A gondolataimat mérgezi. Ha haragszom, a legkülönfélébb bosszúk fogalmazódnak meg bennem. Nem az, amikor nekem bármit is tennem kell, csak tudod azok a "jössz még te az én utcámba" féle-fajta. Ezáltal valahol rosszat kívánok az adott személynek. Végtére is, azt akarom, hogy valami érje, amiért az én utcámba kell tévednie.
Ám ameddig a harag tombol, addig ez a gondolatspirál erős. Eszembe jut, napjában többször. Aztán elhűlök magamon, hogy mikre gondolok és ettől rosszul érzem magam. És kész is van, a visszahatása a dolognak, hogy miért is mérgez belülről.
De nem csak ennyire közvetlenül mérgez. Ha haragszom, fáj valami, az úgy általánosságban is kihatással van a mindennapjaimra. Mert eszembe jut, mert elszontyolódok, vagy nem tűnik fel, mire gondoltam korábban és csak az "oktalan szorongást" érzem. Aztán a szorongásom átfut másra, beindul egy láncreakció és esetleg nem alszom emiatt. Másnap fáradt leszek, nyűgös... Szerintem nem is kell tovább mondanom.
Van, hogy sikerül elkapnom, akkor igyekszem tudatosítani magamban, hogy ne a másiknak akarjak olyan fájdalmat okozni, mint amit kaptam tőle. Igyekszem kettőt hátralépni és a saját fájdalmam vizsgálom meg. Miért fáj ennyire? Mit tettem én azért, hogy ez így alakuljon? Mit tudok tenni a későbbiekben, hogy a hasonlót elkerüljem? Stb., stb.
Ha pedig olyan a környezet, akkor kiengedem, elmondom, tombolok, ha úgy van, amennyire csak lehet próbálom kitisztítani magamból.
A végeredmény pedig általában ugyanaz. Ismerem már magam annyira, hogy mire visszatévednek az utcámba - mert mindig visszatérnek -, addigra már haragom elmúlik, vagy lecsillapodik annyira, hogy felül tudjak emelkedni rajta.
Természetesen nem azt mondom, hogy feledek. De a harag az elmúlik.

View more

Szép Napot!

---

Egy ideje leszálltam a vasutamról. Állok, bámulom, ahogy néha fenn, néha lent van, vesz egy-két élesebb kanyart, elrobog jobbomon, tesz egy kört és balomon visszatér. Megáll egy pillanatra. Vár. Majd újra elindul.
Szomorúnak hangozhat ez így, hiszen ez azt jelenti, hogy igencsak "lent vagyok". Sőt, lentebb, mint a vasút legmélyebb pontja. Miközben elszalad az egész, és csak ismétli magát. Ám ebben nincs semmi szomorú.
Szemlélem a vasutam körkörös táncát. Most hagyom, had menjen még egy kicsit. Bár egy-egy ponton már igazítottam a pályáján. Megemeltem egy pont mélységét és aláékeltem egy-két helyen, ahol már éreztem, hogy nagyon ropog. Egy helyen sínt cseréltem, ahol már féltem kisiklik, másutt, kicsit módosítottam az irányon, ne legyen olyan éles a kanyar.
És ahogy nézem ismétlődő útvonalát, úgy egyre jobban körvonalazódik fejemben egy új sín képe, amire rávezethetem. Ami majd nem ugyanide vezet vissza, hanem el a végtelenbe, valahová előrébb. Lehet ott is majd egy hurokba keveredik, miért ne? Megtörténhet. Csak ne feledjem, hogy akkor újra le kell majd szállnom róla. Máshogy nehezen látni, hol az a leágazás, hol a kar, amit meg kell húzni, vagy éppenséggel, hová kell építeni egyet, hogy a vasút tovább haladhasson.
Szerencsére, a leágazási pont már megvan, a kar is kész. Felfelé ível egyébként az útja, de ezen a ponton sok az utólagos heggesztés és toldás. Zötykölődik, rázkódik. Ezen a vonalon mindig nagyon izgulok a vasutamért, hogy nehogy leforduljon.

View more

Szépeket!

---

Egy szép hagyománynak gondolom, ám csak, mint második névként. Apukámnak is így volt.
Bár nekem legjobban ezek az "Peterson" meg "Nyikolajevics" stílusban tetszenek, ahol jelezve van, hogy ez az apa neve. Mondjuk, magyar nyelvbe nem tudom, hogyan lehetne jól átültetni. [Nem tudom egyébként, biztos más kultúrákban is van, de Oroszországban a nők is öröklik az apjuk keresztnevét.]
Női oldalról valahogy furcsállom. Ott inkább, ami számomra megszokott és közelebb áll hozzám, az a nagyszülő, vagy nagynéni nevének az öröklése. Valószínű, mert ezzel gyakrabban találkoztam.
Ám ahogy kezdtem is, mindezeket csak második névként alkalmaznám. Úgy gondolom, egy új élet, egy új személyiség megérdemli, hogy amikor ránéznek, akkor olyan nevet (is) kapjon, ami hozzá illik, ami csak az övé.
Ennek tükrében utolsó válaszom egy nem. De az apja nevét szívesen adnám második névként a fiamnak. Persze, ha nincs ellenvetése apukának ezzel kapcsolatban.

View more