VTX

Paradox a dolog, mert a tényező én magam vagyok.
Az elmúlt hónapokban egyre inkább látom magamon, hogy bezártam magam. A gondolataimat, érzéseimet, minden energiámat, ami kinyilvánításra hivatott. Ezt két fő dologgal tudom okolni, a gyökértelenségemmel (nagyon apró 'család' > egykeség > magány), illetve a városi létemmel. Olyan mintázatok alakultak ki bennem ezek által, amik arra késztetnek, hogy ösztönösen összehúzzam magam, ne legyek zavaró tényező, ne tárjam ki a szívemet a világ felé. Ezáltal aztán magamat sanyargatom. Átlátom a mechanizmust és az összefüggéseit, csak... csak. Mindig van egy 'csak'. Persze. Ha így nő fel az ember, nehéz váltani, és előhívni, nem szégyellve, mindazt, ami belül van. Megmutatni magam. Könnyen belesüppedek az ezek által megalkotott fakóságomba. Szürkülök megfele. A munkám sem segít ezen, sőt.. Egyedül dolgozom, szabadtéren. Fákat mérek fel, térképezek. Sokszor egy 4-500 méteres utcaszakaszon vagyok egész nap. Hiányzik a mozgalmasság.
...
Szóval a boldogságomnak egyedül én állok az útjában. Igyekszem kiállni magam elől. Szeretnék megismerni magafajta embereket, de oly kevés van belőlük... Legalábbis úgy érzem. Egy ilyen holnapom pl velük telhetne, erdőben bóklászva, élvezve a kintlétet és egymás társaságát. Ilyen egyszerű dolgok.

View more

Merj kimaradni.
Valahol evolúciós ösztönünk, hogy naprakészek legyünk a környezetünk aktualitásaival. Figyelni a világunk történéseit, reflexből észben tartani apróbb mozzanatokat is, mert bizony sok esetben a javunkat szolgálja, ha tájékozottak vagyunk. Ez abszolút megállta a helyét a közelmúltig. Kisközösségekben élve, egy tájban létezve, annak minden összetevőjét ismerve, és a benne terülő változásokat figyelemmel kísérve. Hogy a szomszéd birkáit mikor hol legeltetik, hogy a domboldalban a gyümölcsös mikor éri a legszebb almát/szilvát/barackot. Hogy a mulatságon kinek ki tetszett meg, hogy milyen edényben dagasztjuk a tésztát, s annak gabonáját melyik malomkő őrli. Minden közvetlen, helyben való volt. Ebben az életvitelben virágzott ki bennünk az ösztön, hogy figyeljük a környezetünket, s ismerjük a változásait.

---

Ma ettől a legtöbben - kiváltképp a kis- és nagyvárosban élők - elszakadtunk. Az internet által csupa ismeretlen ember, ismeretlen táj, ismeretlen szó és hangulat tódul velünk szembe. Megannyi inger, amit képtelenség mind befogadni. Az ösztön viszont dolgozik bennünk, emiatt úgy érezzük, látnunk kell mindent, jelen kell lennünk mindenben és mindenhol, nehogy kimaradjunk valamiből, nehogy hátrányban legyünk. Ilyen tömegben viszont mindez megnyomorítja az elmét.

---

Szóval azt mondom, merj kimaradni. Hagyd elmenni mindazt a történést, amiről belül úgyis tudod, hogy távoli, és nem köt hozzá igazán semmi. Ezekből van a legtöbb. Azt a környezeted ismerd meg jól, amit látsz magad körül. Engedj teret a saját közvetlen megéléseidnek. Az épít.

View more

Egy maroknyi alkalommal, igen. Minden esetben az ügy mellett, de sajnos a pártpolitika mégis ráhúzta a maga kelletlen rétegeit a hangulatukra. Nem voltam ott, de kifejezetten szimpatikus volt a pénteki megmozdulás. A jelentősen nagy tömeg is valószínűleg azért jött össze, mert pártoktól független esemény volt. És a következő napokban az ellenzéki pártok megnyilvánulásai igen vastagon aláhúzták a tényt, miszerint a jelenlegi ellenzék semmit sem ér.

---

Illetve úgy gondolom, a csendes tüntetések a leghatásosabbak, Persze egyértelműen ki kell nyilatkoztatni, hogy mi az ok, amiért tüntetnek az emberek, de azon túl nemes (he) egyszerűséggel a néma kiállás szerintem nagyon hatásos. Sokkal inkább, mint a randalírozás.

---

Bármi, ami az éghajlatváltozás/természetvédelem problémáira hívja fel a figyelmet, abban szívesen részt veszek, ha látom értelmét. A legtöbb viszont sajnos csak 'bevett program' jellegű. Ugyanazok az arcok, ugyanaz a menetrend. Ebből a szempontból a friss, nagyot robbanó ügyeknek van a leginkább tömegvonzó erejük (mint pl mostani is).

View more

Ezt a jelenlegit használtam mindig is. Azt hiszem egyszer még a kezdetek kezdetén csináltam egy másik profilt, hogy felismerhetetlenül kérdezgessek egy-két embertől, de fogalmam sincs már, mi volt ott a nevem. :D Illetve kb 2-3 kérdést tettem csak fel onnan, aztán töröltem is.

---

A nevem története annyi, hogy a VTX-et már igen régóta (2003) használom, mint firka. Játékokban ezt adtam meg, aztán ilyen-olyan fórumokon, stb. Csak aztán sokszor volt olyan, hogy 3 karakter nem volt elegendő egy-egy regisztrációhoz (ahogy itt sem), így VTX6-ot, vagy VTX666-ot írtam. Utóbbiból ered az előbbi. A 666 pusztán onnan jött, hogy ha van egy szám, amit leginkább párhuzamba hoznak a metal zenékkel, akkor ez az, nekem meg mindig is a metal volt a legfőbb zenei stílusom. Na persze aztán ott van az az olvasat is, hogy a sátán száma, meg miegyéb. Nem szimpatizálok semmiféle hitrendszerrel, így az olyan kétpólusúakkal sem, amikben a jó és rossz ilyen-olyan formákban jelenik meg. Így aztán a magam részéről nem hordoz ilyen jelentést a nevem.

View more

Kontraproduktív mechanizmus bújik meg a kérdésben. Hogyan becsülöm meg a saját értékemet? Másképp nem megy, minthogy hasonlítgatom magam a többi emberhez. De ebből igazán csak rossz származik, mint jó. Persze sok dolgot lehet becsülni másokban, és szintúgy sok ellenpéldát lehet találni, de a magamon azt tapasztaltam, hogy hosszútávon ez a figyelés elveszi a fókuszt saját magamról. Nem a magam belső indíttatásai és alapelvei vezérelnek, hanem a környezetemben látott sémák és azok elfogadottsága, kedveltsége válik mérvadóvá. Az pedig úgy... az nem én vagyok. Megfosztom magam az önvalómtól ezzel.

---

A tudatosság a kulcs. A kérdés pedig úgy hangozzék, hogy 'törekedsz-e rá, hogy kiteljesedj, hogy igazán önmagad legyél?' Mert épp az adja mindenkinek a saját maga kincsét, ha sallangoktól, külső, ráhordott leplektől s kényszerektől mentesen, tisztán önmaga. Önálló. Ez pedig egy véget nem érő út, amiről könnyű letérni, könnyű megállni rajta. Főleg ma, mikor megannyi inger ordít az emberre kívülről, hogy mi az elfogadott, mi a "jó", mi a "vonzó", a "szép" stb. De valójában a legszebb, legjobb, legvonzóbb és még minden leg te vagy a legtisztább valódban. Na, az ilyen ember érték.

---

Ilyen formában törekedek rá, igen. Tudatos vagyok a gondolataim, érzelmeim, tetteim terén, építem magam aszerint, ami belőlem fakad. Figyelek befelé. Na meg persze kifelé is, és jól megválogatom, hogy mit engedek be.

---

Bocsánat, ha kicsit megfoghatatlan a válasz. Csak ezt most így megindította bennem.

View more

(Újfent szeretném megköszönni a sok elgondolkodtató és izgalmas kérdésed!)

---

Viszonylag sok dologra igaz ez az életemben. Korosztályomhoz hasonlítva magam szerintem bőven abban a felső 20%-ban vagyok, akiknek minden olyan adott, amit a többség küzdelmek, sok munka árán ér el. Konkrétumokat most nem írok, de saját zsebből tényleg igen kevés életminőségemet javító dologra kellett költenem. A szüleim egyébként egyáltalán nem tehetősek, a helyzet úgy fest csupán, hogy a család igen apró, velem együtt összesen 5-en vagyunk családtagok. léteznek távoli rokonok, de velük nincs semmiféle kapcsolat. Ebben az apró kis családi közegben mindig is én voltam a legfiatalabb, ezáltal minden értem, miattam történt. Kamaszként ezt fokozatosan realizálnom kellett, miközben egyre több kortársam helyzetét ismertem meg.
Aztán hát ez a könnyűség a másik oldalon nehézségekkel is jár. Kevés a tapasztalatom olyan tekintetben, hogy magamnak, magamért, a magam javára dolgozok, aminek aztán kézzel fogható eredménye van. Kisebb dolgok esetén persze előfordult már sokszor, pl bicikli, hifi, lemezgyűjteményem, effélék. Azonban valós életminőséget befolyásoló dolgok tekintetében mindig az ölembe hullott minden.
Viszonyulásomat tekintve egyébként - az állandó kontrasztot érzékelve korosztályomat illetően - értékelem, és úgy gondolom, helyén tudom kezelni mindazt, ami megadatott nekem. Sosem kérkedtem ezekkel, sőt... mindig is inkább szerénynek neveztek mások mind anyagi, mind szellemi vonatkozásban.

View more

Furcsa egy dolog az öregedés. Nagyon finoman, óvatosan zajlik, fülelni kell, hogy észrevedd. Emlékszek, hogy 8-10 éve milyen voltam. A figyelmem minden apró részletre kiterjedt, a sokszor átkozott megfelelési kényszerből adódóan állandóan résen voltam az engem körülvevő embereket illetően. Itt ask-on szépen karbantartottam a beérkezett kérdéseimet, egytől egyig válaszoltam minden olyanra, amit értelmesnek tartottam, az összes többit töröltem. Sokat olvastam másoknál, rendszeresen keresgéltem új embereket.

---

Emlékszem, hogy mennyire furcsálltam anyám mindennapjait. Hogy minden napközbeni tevékenységét azért teszi, hogy aztán végül este az ágyba érkezzen meg. Egész nap az vitte előre, többször kimondva is. Az utóbbi hetekben ez rám is sokszor igaz volt már... Szomorú.

---

A körülöttem lévő embereknek, illetve nekem sincs olyan hú de sok szabadidőm. Mindenki szépen lassan belekucorgott a maga apró dimenziójába, melyet leginkább a munka definiál. És ez keveseknél az a jófajta kucorgás. Forgolódnak, egyszer túl hideg van, aztán túl meleg, durva a takaró anyaga, a fekhely is kényelmetlen. Mégis ott vannak, mert azért kikelni is odébbállni, az már kiesik a komfort kereteiből. Így aztán nincs idő. Semmi olyanra, ami bizonytalannak vélt. Nincs idő új dolgokra, kalandokra, változásra.

---

Nem akarom azzal tölteni az ébren töltött időmet, hogy várjam az ágyba bújást. Az életemet szeretném kuckóvá alakítani, hogy az egészében éppen jó legyen a fekhely, finom tapintású a takaró. Meg aztán nem is csak a kucorgás van, kell a tevékeny minden is.

---

De csak mondom-mondom magamban, hogy mi volna jó, mégis a valóságban csak kis szösszenetnyi időkben csinálom tényleg azt, ami belülről hajt.

---

Az elsorvadást kerülgetem itt igazából. Na de mi az ellenszere? Intézményesítve van persze az is. Videókat nézve edzel, esetleg konditerembe mész, futsz... Mindezt a nagy rendszeren belül, nem is igazán önállóan. De mik is ezek... irányított lehetőségek? Valahogy úgy. És ami úgy igazán hajt belülről, az éppen az, ami mindezen irányítottságon és rendszeren kívül esik. Olyat tenni, ami az uniformizált konvenciókkal és komforttal nem hozható párhuzamba. Ezért járom úgy az erdőt, hogy letérek az ösvényekről. Az olyan igazán velős szabadság-érzés, ami olyan érzéseket ad, amit máshol nem találok. kibújva a szövevényes háló alól...
Na meg ezért nem játszok igazán semmit. Nyers valómat mutatom a másiknak, és ez olyan sokszor csodálkozást vált ki...
Mh. Integetek a társadalom perifériájáról befelé. Na meg kifelé is.

View more

Kedvelem, szerintem szép szál legény vagyok :D
Az zavar sokszor, hogy emberek közt, utcán automatikusan morcos fejem van, ami sok-sok tapasztalat alapján bizony megfoszt lehetőségektől és távol tart másokat. Próbálom levetkőzni a dolgot, de nem egyszerű, annyira zsigerből jön. Van egy általános szociális szorongásom, ami társul némi enyhébb fokú mizantrópiával (hébe-hóba), szóval így ez nyilván kiül a fejemre. Na de ez inkább viselkedés már. Külcsín tekintetében teljese rendben vagyok magammal. 2-3 naponta edzek kb 20-30 percet itthon, illetve hetente járok nagyokat kirándulni, szóval úgy érzem, rendben van az állóképességem, fizikumom. Szeretem a részleteimet is, testrészeimet, formáimat. Egyedül a kopaszodással állok harcban, meg úgy a hajammal általában nincs jó viszonyom. De hát ez meg erősen genetika, csodákra nem várok. Csak aztán női oldalról az elvárások ezt a kérdéskört nagyban elfoglalják, ami miatt úgy érzem sokszor, hogy hátrányban vagyok. Na persze ez összefügg az ebből a helyzetből fakadó önbizalomhiánnyal is, de az már megint inkább belső dolog.

View more

A természetes szelekcióval kapcsolatos elgondolásom mindenképp ilyen. Előfordul, hogy ha efelé kanyarodik egy téma, inkább nem hozom fel, mert túl radikálisnak tartom a nézetemet az átlaghoz viszonyítva.
Most a felvezetésben tegyük félre kicsit az emberiséget, és nézzük a természeti rendszer, az ökoszisztéma egészét, ami évmilliók alatt érte el... hát nem az aktuális, de mondjuk párezer évvel ezelőtti fejlettségi állapotát. Szóval kialakult akkorra egy olyan rendszer, mely egyenértékű az evolúció fogalmával, miszerint egy adott életközösségben mindig a leginkább életképes, kifejlett és jó képességekkel rendelkező egyed maradt életben és szaporodott. Az esetlegesen születő gyengébb, illetve valamilyen, életét nehezítő körülménnyel rendelkező egyed hamar a predátorok áldozatává vált. A farkas is a legsutább őzet ejti el, a gepárd is a sánta gazella után szalad elsőként. Mindez a dinamika csak egy vékony szelete a természeti rendszer egyensúlyának, de mindenképp szükséges, mint minden más vékony szelet is.
Aztán hát jött az ember. Értelmi képességeinek következtében felülkerekedett a predátorokon, gyarapította közösségeit, melyben aztán megjelentek a gyengébb egyének is. És itt az elv, miszerint ezen gyengébbek is a közösség részét képezik - óvjuk hát őket, s vigyázzunk rájuk. Az elgondolás alapvetően szép, és megtalálható ez az állat- és növényvilágban egyaránt, azonban az ember térnyerése egy idő után már túlmutatott az egyensúlyba beleférő kereteken, és nagyobbá vált annál, mint ami illeszkedni tudna az ökológiai körforgásba. Sokan lettünk, sok közösségben, melyekben a gyengébb, ilyen-olyan testi/szellemi hiányossággal rendelkezők egyaránt jelen vannak, azonban nagyságrendekkel többen, mint egyéb, nem emberi életközösségekben. Erősen eltorzultak az arányok.
"About 15% of the world's population lives with some form of disability, of whom 2-4% experience significant difficulties in functioning." Ez nem egy kimagaslóan nagy arány a természetben előforduló életközösségeket tekintve, illetve a mentális dolgokat nem tartalmazza. A gond ott kezdődik, hogy túlszaporodtunk, ez a 15% pedig hozzávetőleg 1,2 milliárd embert jelent. Nem beszélve arról, hogy ez az arány egyébként a népeséggel párhuzamban exponenciálisan nő.
És nem vagyok szívtelen, segítek azon, aki rászorul. Egyszerűen csak úgy látom, hogy ez így nincs rendben. Ehhez az 1,2 milliárd emberhez legalább szintén 1,2 milliárd tartozik, akik valamilyen formában gondoskodnak róluk. A társadalom egy jelentős részének tevékenységi körébe (gyakran napi szinten) beletartozik ez. És akkor ott van az az aspetus is, hogy milyen életet is élnek ők - kiváltképp az a 2-4%.

---

Olyan mértékben kiváltunk a természeti rendszerekből, hogy létrehoztuk ezt a réteget. Megoldási javaslatom nincs, egyszerűen csak nem tartom jónak ezt a helyzetet. Olyan emberek élnek, akik korábbi időkben röviddel születésük után már nem élnének. Az erős, kegyetlen és szívtelen mondat, tudom... de mégis tény.

View more

vs?? Szerves része a párkapcsolatnak, nem értem a szembeállítást.

---

Az a nagy helyzet, hogy az idő múlásával és a társ hiányával azt veszem észre magamon, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed bennem a szexualitás jelentősége. Egyedülálló férfiakon azt látom, hogy jellemzően két véglet valamelyikét képviselik: vagy reményvesztés miatt elengedik a dolgot, vagy éppen előtérbe helyezik, és mindenből szexuális jelentést csiholnak. Egyik sem valami egészséges, de talán az utóbbi irritálóbb, főleg persze a nőknek. Heves célzások szakadatlanul, illetve hát sokszor a kendőzetlen szóbahozása ennek-annak, jellemzően baromi tapintatlanul.
Naszóval én magamon azt látom, hogy távolodok a szexualitástól... ez eléggé szomorú, mert amúgy nagyon erősen él bennem. Fel is tör olykor, és hát hagyományos módszerekhez nyúlok, de sokadik alkalommal már inkább csak a reményvesztést teszi méginkább markánssá.

---

Eltértem.. egy párkapcsolat egyik központi eleme a szex. Út a teljes egymásra hangoltság és harmonikus egymáshoz idomulás felé. Tele izgalommal, hévvel, semmihez nem fogható élvezettel... De hát minek írom ezt, mindenki tudja. Ott vagytok egymás előtt nyers valótokban, és úgy szeretitek egymást, vagytok belebolondulva a másikba - a párkapcsolatok egyik legerősebb összetartó ereje ez. Persze van egyéb is, de mindenképp dobogós.

---

Hát röviden így.

View more

2014 karácsonya környékén jobban belevetettem magam a dologba. Ha a családban vannak olyan iratok, amik közül bármelyiken szerepel 1895 előtti pontos dátum (jó eséllyel születési idő), onnantól már csak idő és energia kérdése, mert attól az évtől visszamenőleg kb az 1600-as évekig digitalizálva vannak járásonként/településenként a különböző anyakönyvi kivonatok, és ezekkel elbíbelődve egész szép fát ki lehet rajzolni. Apai ágon sajnos nem tudtam odáig visszamenni ((na jó, most megnyitottam a lassan 10 éves dolgaimat, és azóta egy távoli rokonom feltöltött egy adatbázisba ezt-azt, és mégis...)), anyai ágon viszont igen, ott az 1700-as évek közepéig sikerült. Mindez rengeteg embert jelent, több mint 100 személynek a születési, halálozási, illetve sok esetben házasságkötési adatai és dátumai vannak meg. Izgalmas dolog.
Hozzátenném, hogy amúgy mindössze 3 családtagom van, akik élnek, és ismerem is őket: ketten szüleim, egy nagybátyám.

---

... (fél óra múlva) ...
Most aztán jól belemerültem ebbe. Ahogy látom, az elmúlt 9 év alatt azért sok új dokumentum felkerült, van mit keresgélni. Aki elindulna a rögös úton: Hungary Civil Registration, 1895-1980

---

Válaszolva a kérdésre, fejből néhány dédszülőm nevét tudom csak, az adatbázisok szerinti teljesen biztos legrégebbi felmenőm 1887-ben született - ami amúgy nem különösebben távoli, de hát rengeteg rokoni ág van már ilyen távlatban is. Ami pedig a bizonytalanságot illeti, az 1740-es években köttetett házasság elviekben az ük-ük-ük-ük-üknagyapám meg valaki között. :D

View more

Sok gondolat előtört belőlem a kérdés hatására. Kezdeném azzal, hogy életem immár nagyobb részében a párkapcsolati helyzetem határozta meg a hangulatomat. Olyan mérhetetlen vágy van bennem egy társ iránt, hogy minden gondolatom, érzésem, asszociációm eköré összpontosul. Néha megcsap az érzés, hogy amúgy ez egy hatalmas nagy teher. Eddig összesen szűk 5 évet voltam párkapcsolatban, ebből pedig következik, hogy a *párkapcsolatra vágyni tudó* életem nagyobb részét egyedül töltöttem. Jelenleg már másfél éve. És mivel megtapasztaltam már, milyen az, ha beteljesül ez a mérhetetlen vágyam, csak mégnagyobb mélységekkel tátong bennem most is. Az egész életem erről szól, és... megterhelő, na. Néha vannak olyan rövid időszakaim, mikor ki tudok szakadni belőle, és önmagam örömétől boldog vagyok - akkor látom igazán, hogy mennyire összeroskadok egyébként a gyötrődéstől. Aztán mindig visszaesek. Meglátok egy kedves lányt, egy egymásra mosolygó párt, és paff... újból csak búslakodom egyedüllétemen és vágyom az érintésre, az ölelésre, a kölcsönös szeretetre. Majd jön a racionális énem, s mondja: de hát pont ez a kesergés, ami távol tart másokat. Hogy zárkózott vagyok, és ki kéne nyílnom kicsit. Hogy meg kéne próbálnom élőben ismerkedni, közösségekbe eljárni, programokra, amik érdekelnek. De mindeközben tudom, hogy leginkább arra vágyok, hogy valakivel ketten odébbálljunk a nyüzsgéstől és a magunk univerzumában éldegéljünk. Próbálok ismerkedni, az elmúlt másfél évben egészen sok első találkozásom volt új emberekkel - tinder meg társaik révén -, de egyszerűen nem működik ez a forma. Pár fotó alapján nem érzed azt, mint amit a találkozás első pillanatában - hogy megvan-e a közös hang, vagy sem. De azért használom ezeket, mert egyébként személyesen ismerkedni alig van lehetőségem. A leginkább elszomorítóak azok az alkalmak, mikor úgy egyedül vagyok, valami miatt elkezdem jól érezni magam, egyre jobban és jobban, majd valahol a nagy örömködésem kellős közepén belép a gondolat, hogy mindezt de szívesen megosztanám valakivel, és... annyi is volt, jön a lejtő.

---

Nem tudom, hányan lehetnek így, mint én. Hogy ilyen mértékben áthatja a mindennapjaikat ez a gondolatiság. A legtöbb egyedülálló barátomon, ismerősömön nem látom ezt így, mint magamon.

---

Rátérve a hasonlatra: az idő javarészét a földön töltöm, kanyarodva jobbra, majd balra, s megint jobbra. Mindezt lassan. Alaposan szemügyre véve mindent, és valahol a távolban sejteni vélni, hogy egyszer megindulunk felfelé. Aztán néha vannak kis emelkedők, ahonnan igen moderáltan lecsusszanok, majd újból a jobbra-balra. És tudom, hogy egy rendes hullámvasút az nem ilyen. Nem értem, hogy én miért ezen ülök. A távolban hallok örömködős sikításokat, én meg csak változatlanul kanyargok lassan. Emlékszem rá, tudom milyen a felívelés, a legurulás, a spirálban pörgés, az ilyen-olyan formák és az a hatalmas lendület, ami áthatja az egészet. Emlékszem rá, és borzasztóan hiányolom. De mégis... kanyargok csak. Jobbra, majd balra.

View more