Beni

#életmódváltás - 19/08/03
8th Step - Tovább tovább ❌

2018. január 8-án valamikor a kora délutáni órákban, egy baltikumi előadó- vagy talán inkább konferenciateremben, a fogadóbizottság egyik tagjának a szervezeti struktúráról szóló, rémesen vontatott prezentációja közben mellém ült egy idegen fiú, férfi, vagy nem is tudom minek nevezzem, és anélkül hogy egy szót is szólt vagy felém nézett volna, elvette és papírhajót hajtogatott abból a narancssárga öntapadós cetliből, aminek a pödörgetésével, birizgálásával addig lefoglalni próbáltam magam. A hajó mellé rövidesen móló készült, ugyanolyan rikító jegyzetlapból. A laptopom billentyűzetének szélére ragasztottam, és így szálcsiszolt, füstös fém-színű lett a part. Papírgalacsinokból állt össze az emlékeim szerint két fős legénység; a tengeri élővilág cápákkal, krakenekkel, más tengeri szörnyekkel és persze közönséges halakkal; valamelyikünk árbócot és zászlót is sodort egy jegyzettömbből kitépett lapszélből.
Több mint másfél év telt el és szégyen nem szégyen, nem tudtam tovább lépni, már ha egyáltalán a 'tovább' a legjobb kifejezés valami olyasmire ami soha el nem kezdődött, mégis le kéne zárni - és itt most nem számítanak az értelmetlen üzenetváltások; a hajnali telefonhívások; a kiskamasz-módra küldözgetett zenék; a végtelen séták, a véletlennek álcázott és az egyáltalán nem álcázott érintések stb.stb. mert tudom, hogy talán ebben a pillanatban is lehet, hogy valaki mással van, ahogy én is másokkal vagyok ha tehetem. Soha nem fogadtam még ilyan hűvös magabiztossággal és megértéssel azt, ha valaki akit én akarok, másokkal van. De most itt van ez a kicseszett, hűvös nyugalom, ez a megingathatatlan bizalom, ez a tévedhetetlen tudásnak tűnő ábránd, hogy ő akkor is, most is az enyém.
Lehet már írtam hasonlót, de nem tudom azóta se találóbban kifejezni: soha nem lesz ő a férjem/élettársam, de a leendő férjemet/élettársamat egészen biztosan ővele fogom megcsalni. És ebben olyan biztos vagyok, mint nem sok dologban eddigi életem során. - ebből látszik az is igazán, mennyire naiv vagyok.

Mindez arra való moderált kirohanás, hogy a képernyőmön néhány órája ott villog az 'I'll visit you in London' üzenet. Kell egy kis lelki erő a megnyitásához.

View more

#életmódváltás - 19/07/24
7th Step - Nincs baj/Van baj/Van remény ✔️

Valahogy a kezembe akadt, aztán nálam maradt a szüleim könyvespolcán talált Auby-féle Patrick Melrose kötetek közül az első rész, ami az öt kisregény közül az első hármat tartalmazza – nagy tételben mernék fogadni rá, hogy ők nem olvasták, de ez igazából lényegtelen, megtettem én helyettük. A sikersztori igazából csak ez, hogy hosszú idő óta először végig is olvastam egy elkezdett regényt, de ez is lényegtelen tulajdonképpen. Egyébként mindenkinek ajánlom, aki legalább egyszer őszinte kíváncsisággal elgondolkozott már azon, hogy egyesek miért keresztbe vágják fel az ereiket a csuklójukon és miért nem egyből hosszában...

Nade, amiről írni akartam, az az érzés, amit maga után hagyott: hogy a szüleim sznobok és a jórészt tőlük örökölt szocio-kulturális közegem is mennyire sznob, én pedig hiába próbáltam, egyelőre nem tudtam eléggé függetleníteni magam ettől. Nem mintha ezt nem tudtam volna eddig is, de valamiért újra meg újra, milliomodik alkalommal is képes vagyok rácsodálkozni hogy mennyire, és hogy ennek milyen váratlan, apró-cseprő következményeivel szembesülök nap mint nap. És nekem nem áll szándékomban a saját apámmá vagy anyámmá válni.

Szeretem Patrick karakterét. Szeretem a szenvedő karaktereket, a hitelesen szenvedőket még inkább, a csöndben és hitelesen szenvedők pedig a kedvenceim, de előfordul, hogy azok a karakterek a legmókásabbak, akik hangosan, idegesítően és megkerülhetetlenül szenvednek, mégsem segít nekik senki. Az olyan kellemetlenül savanyú, nem?

Amit belinkeltem lentre, azt egy kedves ismerősöm mutatta, valami olyasmit mondott mellé, hogy ez számára egy olyannyira megrendítő zene, amit nem tud csak úgy induláskor, cipőhúzás közben, háttérzajként hallgatni. Hát nem tudom. Nekem Patrick Melrose jut róla eszembe. A gekkók a falon. Meg a túlérett fügék a földön.


https://www.youtube.com/watch?v=87b6lt8HUpw

View more

#életmódváltás - 19/06/21
5th Step - Tovább ✔️

Elbuktam.
Megint.
Van ilyen, mindenkivel előfordul.
Csak épp ilyenkor olyan nehéz újrakezdeni mindent!
Főleg a hinni akarást abban, hogy képes vagyok rá.
Úgyhogy most Ghibli-filmeket* nézek.
Mert a Ghibli-filmekben a Világ, ami körülvesz minket különösebb cél vagy erőlködés nélkül, magától értetődően jó, szép, kedves, és gondoskodik rólunk anélkül hogy kérnénk vagy megértenénk a számunkra egyébként is felfoghatatlan mibenlétét. Hiszen a részei vagyunk.

https://www.youtube.com/watch?v=gdpEnkcT7Io



*Filmajánló azokból, amiket mostanában néztem meg vagy néztem újra sokadszorra, azoknak akik nem ismerik még a Ghibli Studio csodálatos világát, és a jövőbeli énemnek, hogy emlékeztessem őt arra, minek kapcsán születtek az előbbi sorok (csak japán szinkronnal, felirattal érdemes!):
>> Tenkuu no shiro Rapyuta (1986)
>> Tonari no Totoro (1988)
>> Hotaru no haka (1988)
>> Hauru no ugoku shiro (2004)

View more

#életmódváltás - 19/06/08
4th Step - Megbízható barát ❌
>> avagy a hogyan-basszuk-el-mégjobban művészete <<

A tegnapi nappal végleg búcsút mondtam egy újabb csigolyámnak a már egyébként is hiányos gerincoszlopomból, és egy könnyed mozdulattal, rezignált félmosollyal az arcomon vetettem bele Mordor pusztító tüzébe.
23 évesen már nem kifogás két mojito, tizenegy jäger és három nagyfröccs - fejenként. Sem az, hogy régen voltál együtt férfival és ösztönösen vágyod, sóvárogsz a következmények nélküli intimitás iránt, aminek már csak a múló illúziójával is beérné a tested. Az meg pláne nem lehet kifogás, hogy az italokat kikérő, veled szemben cigiző férfi tudvalelőleg egy válogatott seggfej, aki szemrebbenés nélkül adja neked elő, hogy a barátnője, akivel lassan négy éve együtt van, nagyon megértő típus...
Vajon hány embert hányféleképpen lehet megbántani? És vajon 33±1 csigolya elég lesz-e mindet elkövetni?
Nem teljesen ismeretlen emberekről van szó. Ismered a férfit, régebben összefutottatok egy-egy bulin, és van pár közös ismerős is. Ismered a nőt, közeli barátod volt mielőtt a párja jólfizető, vezető pozíciót kapott külföldön és kiköltöztek, azóta is tartjátok a kapcsolatot. Ott voltál amikor megismerkedtek, az elsők között értesültél az egyik első randijukon elcsattanó csókról, és amikor az akkor még szende és szégyellős, erősen vallásos és szigorú életet élő vidéki lány pironkodva kikérte a véleményed, őszintén és a lehető legjobb szándékkal, tárgyilagosan közölted vele, hogy ez a férfi meg fogja őt csalni.
Úgyhogy ezennel is fogadd a legmélyebb gratulációmat, te utolsó emberi hulladék, te eltaposásra sem érdemes gerinctelen féreg. Megint neked lett igazad.

View more

#életmódváltás - 19/06/01
3rd Step - Ép testben ép lélek ✔️

Semmi komoly, csak végre elhagytam a házat, azzal az indokkal, hogy futni megyek. Ami a távot és az időt illeti, szánalmas árnyéka vagyok csak korábbi önmagamnak - lássuk be, ez nem csoda fél évnyi passzív szobábabezárkózás után - de valahol el kell kezdeni.
Csuklya; fülhallgató; mélyen a szembe húzott baseball sapka; állig becipzárazott, minél több bőrfelületet takaró edzőruha; előre bevett B6 vitamin, nyugtató és asztmagyógyszer, just in case pánik ellen; messze és minél távolabb a sűrűn lakott területektől. Egyelőre csak így megy, mert még mindig félek az emberektől és az emberi interakcióktól. Nem akarok embereket látni, és nem akarom hogy meglássanak, de futópadom otthon nincs, tornázni 'buzis', egy egész konditermet meg nem bérelhetek ki egyedül.
Nem esett jól. Nagyon nem. De valahol muszáj ezt is újrakezdeni a fenébe is.

View more

Szortírozok, mert néha azt is kell és mert azt mondják "jóttesz", és mint ilyenkor mindig, fel-felbukkannak régi rajzok, firkák, lapszéli jegyzetek.
Picibeni sok-sok évvel ezelőtt pl. ilyeneket gondolt:
"Belefonlak a koszorúmba a hervadó margaréták mellé és abban esküszöm örök hűséget valaki másnak."
meg
"Füst és csönd és vak tükör. Nincs több veszély. Megtaláltál és én megtaláltalak."
illetve
"Emlékezz majd, hogy 2013. április 5-én, valamikor este 8 óra és hajnali fél 3 között voltál a valaha legboldogabb."

Szörnyen patetikus. De a hideg kiráz annak tudatában, hogy azóta, hogy ezeket a szavakat egy kamaszodó kisfiú az enyémhez nagyon hasonlító kézírással kiírta magából, mennyi minden máshogy alakult mint ahogy ő akkor hitte, és közben mégsem változott semmi sem, azon kívül, hogy ő maga eltűnt. Ha egyáltalán létezett a szavakon kívül valaha is.

View more

A héten szomorúan, és kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy a kollégáim nagy része könnyedén meggyőzhető lenne arról, hogy a "gender" egy párás éghajlatot kedvelő, lédús trópusi gyümölcs... :(


(...mielőtt ezt leírtam, hosszasan vitatkoztam magammal arról, hogy elvárható-e egyáltalán ennek a szónak és a hozzá kapcsolt jelentéstartalomnak legalább a minimális ismerete, vagy ez csak egy az általános arroganciámból és önigazolási kényszeremből adódó akadémiai jerking-off... aztán eszembe jutott, hogy 2019-et írunk nem pedig hatvan évvel korábbant; és hogy magukat tájékozott, felső-középosztálybeli, kulturális értelemben liberális gondolkodású értelmiségiként definiáló, X-generációsnál nem idősebb emberekről van szó, ezek alapján pedig úgy döntöttem, hogy joggal lehetek egy picit szomorú és csalódott.)

View more

- Kicsit sokat vállalsz, nem gondolod? - fordul felém az egyik, korához képest túl korán őszülő úr, pontosan ugyanazokkal a szavakkal, amikkel a pszichológus traktált legutóbb. Eszembe jutnak miatta a saját első, ezüstfehér hajszálaim, amiket a fejemen találtam egyik este, fogmosás közben. És ettől ingerült leszek.
- Így van. Lassítanod kéne. - dörmögi a dörmögő.
- Hagyd a francba. - kontráz rá egy harmadik.
- Nézd, mi tényleg csak jót akarunk neked. - így újra az első, látszólag a győzködés leghalványabb szándéka nélkül.
- Tudsz bécsi keringőzni? Na és az angolt? A tánc jót tenne, hidd el.
- Tudok.
- Irodalom? Művészetek? Ezekben régen képes voltál napokra-hetekre elveszni! Zongorázol még egyáltalán?
- Egy ideje nem.
- Na és a társasági élet! Azt se felejtsük ám el! Fiúk, lányok, buli, barátok, ezzel együtt teljes ám az élet! - most rajtam a sor, hogy lemondóan legyintsek. Mit tudnak ezek? Majd pont ezek!
Hajnal felé jár, mire szedelőzködni kezdenek. Ki-ki a maga kabátjába bújik, kalapok kerülnek az ideje korán őszülő fejekre. Elmennek, nem köszönnek el, csak becsukják maguk után az ajtót. A lépteiket nem hallom, pedig még fülek is, hátha. Csak csönd lesz. Igazi csönd.
Kinyitom az ablakot. Végre, valahára, ömlik be a napfény, az utcazaj és az illatok. Táncolok, mert táncolnom kell. Egyszemélyes keringőben forog körülöttem az unalmas szoba, a székek, az ágy, az íróasztal, egy ott felejtett fekete kalap. Előbb a bécsi, majd az angol egy szép átvezetéssel, tudni illik valahonnan zene is szól. Zongora, négykezes, én játszom, vagy a billentyűk dobálják az ujjaimat, nehéz eldönteni. Szavalok is, mert szavalnom kell, és mert elkap a szónoki hév egy pillanatra, épp csak egy pillanatra, és rég halott költők unásig ismételt frázisaitól zeng a lakótelep. Aztán, mire feleszmélnék, emberekkel telik meg a világ. Színesek, szagosak, nyüzsögnek, betöltik a rendelkezésükre álló teret - ezt a kifejezést még általános iskolában tanultam - és mindegyik velem akar beszélni, nekem akarja kitárni a szívét, engem kér meg valami apró szívességre. Egymáson taposva, tülekedve, verekedve, nyáladzó pofával mászik felém a homogén embermassza, ami csak kinyújtott kezekből és ordibáló szájakból áll, arca egyiknek sincs, de azt bizonygatják, a barátaim ők.
Csönd van.
Kopár, néma puszta.
Az asztalhoz lépek, őszülő hajamba nyomom a kalapot és elindulok. Megyek, mert mennem kell, megyek, mert tudok valamit, amit csak én tudhatok. És egy riadt fiatalember néz vissza rám az ajtóból, ami előtt megálltam, isten tudja miért, látszik az arcán, hogy nem akar beengedni, hívatlan vendégként kezel, de jaj! ő még nem tudja azt, amit én már tudok, őt még talán meg lehet menteni, csak hinné már el nekem, hogy tényleg jót akarok!

View more

Hat év után visszatértek. Visszatértek mind a pánikrohamok. Mint rég nem látott, kedves, de azért váratlanul betoppandó ismerősök. Otthon érzik magukat. Leveszik a kalapjaikat, hosszú, bézs, barna és fekete kabátjaikat a székre térítik, leülnek - némelyik áll, nincs elég szék, egy az ablakhoz lép, kitekint, hümmögve behúzza a függönyöket, egy másik cigarettát vesz elő, nézegeti egy darabig, aztán elrakja mégis - és kedélyesen elhelyezkednek.
- Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk? - kérdezi az egyik.
- Kész emberpalánta lett belőled! - döcög a másik amolyan döcögősen.
- Sokra viszi ez még, ugye fiam! - így a harmadik, már-már büszkén.
A negyedik nem szól, csak szürkén, szomorúan végignéz és olyasféle, legyintő mozdulatot tesz a bal kezével, mint akinek már úgyis minden mindegy.
Nekem meg az jár a fejemben, hogy ha anyám itt lenne, biztos leteremtene, hogy miért nem kínálom meg a vendégeket teával meg süteménnyel.
- Nézzék...khm...uraim... Az a helyzet, hogy én most nem érek rá arra, hogy... - kezdek bele, de azonnal félbeszakít egy-két-sok méltatlankodó, szelíden dorgáló hang.
- Még hogy uraim!
- Ki hallott már ilyet!
- Én megmondtam előre, hogy ki akar majd dobni minket! - és egy ötödik, akit eddig észre sem vettem, cigivel kínál. Tétovázok, de bíztatóan biccent, úgyhogy elfogadom. Mindketten rágyújtunk. A pánikrohamom és én. A gyufával vagyok elfoglalva, amit öngyújtó helyett kaptam valamelyiktől, és ezért nem tudom elmondani nekik, hogy igen fontos, mondhatni sorsdöntő pillanataimat pazarlom épp rájuk: szakdogát kéne már végre írnom, néhány nyelvvizsgát letennem, az egyik munkahelyemen holnap tartok egy elég fontos projektzáró prezentációt amire épp készülnék ha nem tartanának fel, el kéne már döntenem azt is, hogy mihez akarok kezdeni az életemmel, és még vacsorázni sem volt időm pedig be van készítve a joghurt meg a sajtos pirítós...

View more