Mostanában egyre gyakrabban mélázom el a végletes tompaságomon.
Borzasztóan szomorúan érint, hogy semmi sem vált ki belőlem intenzív érzelmeket. Nem libabőrzök, nem rajongok, nem rémülök halálra - csak élvez"getek", szeret"getek", csodál"gatok", féle"getek", és folyton csak gatok/getek, ahogy Tandori mondaná. Hiába érnek impulzusok, hiába próbálom stimulálni az agyam/érzékeimet ilyen-olyan módokon, egyszerűen mintha egy átvághatatlan köd lengene körbe, mintha egy érdektelen, megfáradt, sztoikus vénember lennék.
Mondhatnánk, hogy ez a szakmai kiégés és magánéleti bepunnyadás iskolapéldája, de erre egyszerűen nem tudom fogni a dolgot, mert szeretem a munkám és a munkahelyem, ahonnan egy boldog és tartalmas párkapcsolat vár haza.
Hogy megértsem a problémát, messzebb merészkedtem hát a múltban, és a konzekvencia fájdalmas volt.
Gyermekként nyilván az egész világ egy vibráló, színes-szagos információdömping, majd mi követte ezt az életemben? Egy éles váltással jött a féktelen serdülőkor alkoholmámora. Gimnáziumban és az egyetemi éveim elején - noha alkoholista nem voltam, de - nagyon gyakran fogyasztottam alkoholt, informális társasági érintkezésekkor pedig 100%-ban. Ekkor minden olyan élénk, olyan eleven volt - én pedig önfeledt, nyílt, zabolátlan. Nehéz belátni, hogy az a Sophrone, aki 14 és 24 éves korom között voltam, tulajdonképpen olyan formában nem létezett, ahogy én megismertem, csak az alkohol nagyítgatta fel a személyiségem egy-egy aspektusát és oldotta fel azokat a gátlásokat, amikről egy idő után meg is feledkeztem.
Két éve nem módosítgatom ilyen módon a tudatom, és néha összeférhetetlennek érzem magam a belső sivársággal, amit az alkohol hiánya hagyott bennem. Ugyan felnőttem, tudom, mi a helyes és nem vagyok az önbecsapás híve, de mégis olyan végtelenül szomorú vagyok, ha az élet "csak" ennyi, és önmagától nem fog vibrálni többé.

View more