#démonom

Szép Napot!

---

Sokat gondolkoztam ezen a válaszon, mert mindig az ugrott be, hogy "eh, hát csak érzem". Ám nem olyan régen ért egy élmény, ami miatt sikerült valamennyire összerakni, hogy mi is lehet ez az "eh".
Ez pedig annak az élménye volt, hogy "én már nem tartozom ide". Ha nem gond, ezen a vonalon indulnék el.

---

Visszatértem az egyetemre, mert konzultálnom kellett Tanárnővel. Ahogy leszálltam a buszról és az egyetem felé vezető útra néztem, már éreztem valami furcsa űrt, ami nőttön nőtt bennem, ahogy haladtam az egyetem felé. Aztán megérkeztem az udvarra, sétáltam fel a bejárathoz és akkor tudatosult bennem, hogy itt már senki nem fog köszönni nekem. Ha rám is téved egy tekintet, talán csak azon tűnődik el, hogy nem ismerős egyik kurzusról sem az arcom és még cigizni se látott kint...
Közben ahogy néztem a bejáratot, szinte láttam magunkat, a szaktársaim, a Démonom, ahogy állunk ott, cigizgetünk, nevetgélünk. Elmúlt. Csak az emlék maradt.
Ennek köszönhetően, beérve már a falakat is idegennek éreztem. A folyosón egyedül bandukoltam, a tanári előtt egyedül vártam... Lány létemre egyedül kellett még a mosdóba is elmennem! És azt mondom "egyedül", pedig legalább 100 diák biztos volt ott aznap is, mégis egyedül voltam köztük.
Éreztem, hogy én már itt kívülálló vagyok, nem tartozom ide. És leginkább emiatt: Mert nincs egy mosolygós, vagy éppen egy, a reggellel küzdő arc, aki rámköszönjön. Nincs senki, akit megkérdezzek, hogy a büféből hozzak-e neki valamit, vagy valaki, akivel közösen ellóghatnánk egy órát.
Úgyhogy azt kell mondjam, nekem a hovatartozásom az emberek adják meg. A közeg, ahol várnak, oda tartozom.

---

Hogy hány ilyenem van? Hűha... Sok. Nem tudok pontos számot mondani, kb 8-9. Többnyire baráti társaságok, de pl. a munkahelyemet és az edzőtermet is ilyen helynek/közösségnek érzem.

View more

... szóval, igen, fáj most. Nem, ez még nem izomláz, az majd holnap lesz, ez most csak fáradtság. Bár tegnap este hiába nyújtottam le, megint körülbelül ordítva feküdtem le aludni. Azon csodálkozom, hogy wc-re ki tudtam menni hajnalban - felnevet Roro. Még saját magát is meglepte tegnap. Bár a többiek nélkül nem ment volna. "Könnyű!" ordították mellőle, "Még 3-at!" utasította az edző "Van még ott" "Csináld már!". - Régen voltam már ennyire elégedett, azt hiszem.
És képzeld! Olyan diplomatémám lett! Mondjuk, erre többen azt mondták, hogy tátot szájjal rohantam a faszerdőbe, de nem érdekel. Végre valami, amivel látom, hogy munka lesz és még a konzulensem is lelkes a témát illetőleg. Sokat fogok vele szenvedni. Fú, hányszor fogok kiborulni miatta, de itt végre nem úgy, mint az előzőnél, amit igazából nem szerettem volna. Ezt szeretném. És pont ezért fogok sokkal jobban hisztizni miatta - legyint és megint nevet. Most valahogy más ez is. Motivált, örül a kihívásnak és nem az van benne, hogy "csak legyen már vége". Hihetetlen mennyi függ egy jó tanártól.
Ám Roro nevetése elhalkul, majd egy erőtlen sóhaj szökik fel belőle.
- Igen, minden oké, haladok előre, csinálom. Igazából, nem is értem, hogy akkor miért vágyom ennyire... - megrázza magát. Nem akarna erről beszélni, mert nyavajgásnak gondolja. Ám elkezdte, és látja rajtad, hogy folytatást vársz, valami magyarázatot, erre az elhintett akármire.
- Lehet, hogyha nem így alakul ez a Nyár, akkor nem így kezdődik ez az Ősz, de... Nem hittem a Nyárban. Szerettem volna, de nem hittem, én egyszerűen ehhez nem vagyok kompatibilis, én nem vagyok az az ember, tudod én nem... - megint elhallgat. Baromságokat beszél, tudja, de a csalódottság irányítja szavait. - Szóval, nem hittem, nem reméltem, az agyam tudja... De szerettem volna. Nyár pedig elment és vitte magával összes fiát-lányát, hogy aztán jöjjön Ősz és visszahozza a Démont. Azt hittem feledem, valahol azt reméltem Nyár valamelyik gyereke majd feledteti, de csak ugyanaz történt, mint mikor először észrevettem, akkor Tavasszal. Forgatókönyv szerint ugyanaz, mint akkor. Még ránézni is gyáva vagyok... - hatalmasat nyel, amire keserű vigyor húzódik szája szélére. Ahogy zsebében kezd matatni, még fel is kacag közben. - De rá kell néznem, mert ő másmilyen Démon - szájába tol egy cigarettát és meggyújtja... Le akarta rakni már sokszor, mostanság keveset is kereste a füstölgő pálca kábulatát, ámde... A Démon is ezt lélegzi. Ha füstöl Roro, akkor a közelében lehet... Akkor beléhalhat. - Képzeld, Ő beszél hozzám. Ő nem az a Démon, aki a folyosó másik végén feltűnik. Ő az, aki odajön. Aki kérdez. Ez sokkal félelmetesebb, mintha csak messziről látnám - hatalmasatat lélegez be, hogy mint gyárkémény, a füsttől torz hangján, kicsit közelebb lépve hozzád suttogja végül el - így még sokkal félelmetesebb, mint bármelyik korábbi Démonom... Rettegek Tőle, Sophrone...

View more

Może pewnego dnia stanie się moją bratnią duszą. Osobą, która będzie czytała mi w myślach. Rozpoznawającą mój dobry bądź zły humor po pierwszym słowie wypowiedzianym po odebraniu połączenia. Przełamującą we mnie najgrubsze i najtwardsze mury, jakie zbudowałam przez te wszystkie lata, by dotrzeć do tego ciepła i miłości tlących się gdzieś w środku. Czytającą między wierszami. Słyszącą, jak głośna jest moja cisza i jak wielkie jest moje pragnienie śmierci. Słyszącą, jak bardzo nie chcę umierać niekochana. Podnoszącą z dna emocjonalnego.
Może pewnego dnia dotrze do mojej świadomości fakt, że tak naprawdę wszystko zaczyna i kończy się na mnie. Wszystko jest zależne tylko ode mnie. A te pragnienia są wyłącznie wymysłami spragnionej drugiej, żywej osoby duszy, która tak naprawdę sama musi codziennie stawiać czoła demonom przeszłości, lękowi przed przyszłością, samotnością i brakiem zrozumienia. Sama codziennie w sobie musi znajdować siłę. I dla siebie przede wszystkim powinna być silna. Bez czekania na nierealne.
Może pewnego dnia...

View more