#szomorú

Szép Napot!

---

Egy ideje leszálltam a vasutamról. Állok, bámulom, ahogy néha fenn, néha lent van, vesz egy-két élesebb kanyart, elrobog jobbomon, tesz egy kört és balomon visszatér. Megáll egy pillanatra. Vár. Majd újra elindul.
Szomorúnak hangozhat ez így, hiszen ez azt jelenti, hogy igencsak "lent vagyok". Sőt, lentebb, mint a vasút legmélyebb pontja. Miközben elszalad az egész, és csak ismétli magát. Ám ebben nincs semmi szomorú.
Szemlélem a vasutam körkörös táncát. Most hagyom, had menjen még egy kicsit. Bár egy-egy ponton már igazítottam a pályáján. Megemeltem egy pont mélységét és aláékeltem egy-két helyen, ahol már éreztem, hogy nagyon ropog. Egy helyen sínt cseréltem, ahol már féltem kisiklik, másutt, kicsit módosítottam az irányon, ne legyen olyan éles a kanyar.
És ahogy nézem ismétlődő útvonalát, úgy egyre jobban körvonalazódik fejemben egy új sín képe, amire rávezethetem. Ami majd nem ugyanide vezet vissza, hanem el a végtelenbe, valahová előrébb. Lehet ott is majd egy hurokba keveredik, miért ne? Megtörténhet. Csak ne feledjem, hogy akkor újra le kell majd szállnom róla. Máshogy nehezen látni, hol az a leágazás, hol a kar, amit meg kell húzni, vagy éppenséggel, hová kell építeni egyet, hogy a vasút tovább haladhasson.
Szerencsére, a leágazási pont már megvan, a kar is kész. Felfelé ível egyébként az útja, de ezen a ponton sok az utólagos heggesztés és toldás. Zötykölődik, rázkódik. Ezen a vonalon mindig nagyon izgulok a vasutamért, hogy nehogy leforduljon.

View more

Szép napot!
Ezen nem sokat gondolkodtam életemben. 19 éves koromig volt, ami volt (nem éltem önfeledt gyerekéletet és csak az anyai nagyszüleim voltak biztos támaszaim, a kamaszkoromról, anyuról és nevelőapámról meg ne is beszéljünk). Valójában vágytam az önállóságra, a saját felelősségre, a döntési és cselekvési szabadságra.
Ebbe aztán bele is csöppentem, mivel a férjemmel 20 éves korunktól vagyunk együtt, már az egyetemen összeházasodtunk, így diplomával a kézben már haza sem költöztünk, hanem közös életünket 23 évesen megkezdtük egy új megyében, ismeretlen városban. Szóval rám szakadt a - kívánt - felelősség, önállóság. S minden olyan természetes volt kezdettől.
"Felelős" pedig akkor lettem igazán, amikor (sok orvosi kezelés után) megszülethetett a két kislányunk (6 év különbséggel). Ráadásul a szülői felelősségem még fokozottabb volt, mint sok más szülőnek, mert a nagyszülők távol éltek tőlünk, sőt a férjemnek többször kellett utaznia is, néha 8-10 napig sem volt itthon élete egy pár évig tartó beosztásában, így ilyenkor mindenre egyedül maradtam egy olyan városban, ahol még rokonunk sincs. Megoldottam. (A gyerekeket egyébként is 90 %-ban az anya neveli, pontosabban a mi boomer korosztályunkban ez volt, az apa jó, ha tudta, hányadikba járnak a gyerkőcök - és a szomorú, hogy ez nem is feltétlenül poén, mert előfordult ám...)

View more

Szia! Hű, hát rengeteg kiemelt szösszenetet hoztál, amelyek egyenként is megérnének egy teljes választ.
A tény, hogy olyanok nyilatkoznak és döntenek oktatásról és kultúráról, akik nem látják át, hogy a klasszikus műveltség nem csak lexikális memóriaszemét, amivel szegény kicsi buksikat terhelünk, akiket valójában más érdekelne(?), akik nem látják, hogy ezzel komplex és bevált gondolkodási, helyzetelemzési- és értelmezési, valamint cselekvési analógiákat nyújt nekünk a múlt tálcán, nagyon szomorú jövőképet vetít előre. Addig oké, hogy a súlyozásokban és mennyiségekben volna mit csiszolni, de a matematika akkor is a logikát, a memoriterek a memóriát, a történelem a múlt hibáiból való konzekvencialevonást és a jelen átlátását stb. segítik, fejlesztik, ezt elvitatni nettó ostobaság.
A diszlexiás (és úgy általában véve az SNI-s) gyerekekről szóló résszel nem igazán értek egyet. Egy "papírjával" visszaélő és a kötelességei alól ezáltal kibúvó esetre szerintem kb. száz diagnosztizálatlan, szimplán hülyének és lustának bélyegzett SNI-s diák jut, úgyhogy itt a gyógypedagógusok és iskolapszichológusok, valamint az olyan pedagógusok hiánya a valódi probléma, akik elég képzettek ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyék a disz-ek jeleit, illetve legyen kapacitásuk ezzel foglalkozni, differenciálni.
Kár, hogy nem fér ki több gondolat... :) Maradjunk annyiban, hogy olyan embertől "teher alatt nő a pálmáról" kérdezni, aki filozófia és latin szakra készült, és aki ha elkezd ógörögözni, akkor öt könyv, két nyomtatott jegyzet, egy kézírott füzet, egy tíz kilós szótár és angol nyelvű oktatóvideók kerülnek elő egyszerre, hogy egyáltalán bele tudjon KEZDENI egy leckébe... :) Kicsit kiszámíthatóak a nézeteim.
Szerintem is az a tudás a legértékesebb és legelmélyültebb, amiért magunk küzdünk meg, nem tálcán kapjuk, és a tanulás alulértékelt, de esszenciális komponensének tartom a munkafegyelmet. Amikor ezt megértettem, onnantól kezdett felívelni az átlagom az egyetemen.
Hiszek az élménypedagógiában, de abban nem, hogy a tanárnak szórakoztatóipari egységnek kell lennie, és kuncsorognia azért, hogy a diák tanuljon. A fegyelem hiánya nagyon káros, és persze annak, hogy itt járunk, ezer szociológiai, történelmi, politikai stb. oka van, de ahh, karakterlimit... :)

View more

*nem ölelésre számít tőle, így azt csak fáziskéséssel képes viszonozni a legnagyobb értetlenséggel, mert nem tudja ezt mire vélni egészen addig, amíg meg nem hallja az ajkaiból előtörő szavakat amik Maximus előbbi vallomását igazolják, emiatt erősen lehunyja most a szemeit és két kezével szorosan megmarkolja a Teddien található talárt hogy egy pillanatnyi megnyugvást találjon a zűrzavarban, ami úgy is csak pár másodpercig fog tartani, mert a következő hónapjai vagy évei keserűségben fognak eltelni* Köszönöm ezeket a szavakat. Nem mintha érdemelnék bármi jót is tőled azok után! *jegyzi meg egy szomorú mosollyal, mert nemrégiben a fiú még náluk is lakott, de akkor sem volt elég bátorsága ahhoz hogy őszinte legyen vele, ezért pedig most magát csak még jobban ostorozza. A következő másodpercben az auror odalép mellé és miután elkobozta tőle a varázspálcáját, megindítja őt kifelé a teremből a rengeteg kíváncsi tekintet kereszttüzében és a hangoskodással, de ő mindegyiket teljesen kizárja egészen addig amíg egy göndör fürtökkel megáldott fiú elé nem kerül és megállítja őt a kifelé haladásban* Mercury.. *sírja el magát keservesen miközben a karjaiba veti magát hogy szorosan megölelje és a következő percben el se engedje őt, mert nagyon hiányzott neki a bátyja is az elmúlt időben, de a titkok túl messzire sodorták őket egymástól*

View more

Szép estét! Nem találok semmi meglepőt a cikkben, hiszen szinte minden ünnepünk hasonló "fejlődési" íven esett át: a pogány, mérhetetlenül gazdag kultúrkörök elemeit próbálta (többnyire erőszakkal) új narratív keretbe helyezni a kereszténység, majd erre telepedett rá a fogyasztói társadalom és üresítette, véreztette ki agyatlan költekezéssé.
Nem véletlen, hogy ennyien idegenkednek manapság a legtöbb ünneptől, nem érzik magukénak és vélik feleslegesnek - holott az ünnepek eredeti funkciója a közösségi érzés elmélyítése, a tradíció pedig elvileg egy összetartó erő. Él bennem egy furcsa kettősség, egy kibékíthetelen ellentét, mert egyfelől örömmel üdvözlök mindent, ami boldogságot és jókedvet hoz az emberek szürke életébe, másfelől elszomorít, hogy a saját értékeink, hagyományaink a mai ízlésvilágnak már nem elég színesek-szagosak, túl ingerszegények és uncsik, nincs körülöttük elég "hype", ezáltal komoly értékanyagot dobunk ki a kukába. Nem akarok álkonzervatív monológba kezdeni, de ilyen szempontból nagyon károsnak tartom a internacionális ünnepek térhódítását és ekkora dominanciáját, mert a társadalmak, nemzetek határainak feloldódásához és egyéni értékeinek kifakulásához ezek is hozzájárulnak.
Nem tudom, lehet, hogy csak öregszem, de mégis valahol szomorú, hogy a kis szülőfalumban már senki sem kántál karácsonykor, a fiúk nem járnak locsolkodni húsvétkor, ellenben halloweenkor egyre többen öltöznek be - ami persze nem feltétlenül baj, hiszen örömet okoz... De elvitathatatlanul a mi generációnk sara, hogy veszni hagyjuk az őshonos értékeinket. Az, hogy nyitunk az új felé, nem törvényszerűen jelenti azt, hogy el kell fordulnunk minden régitől csak azért, mert az a trendi.
...Aaaaztán a legtöbbször arra jutok, hogy túl van lihegve a téma és csináljon csak mindenki, amit akar. Konszenzus úgysem lesz ebben sem soha, és talán nem is kell, hogy legyen.

View more

Szép estét!

---

Hát... Érdekes, hogy most jutott eszedbe ez a kérdés, mert pont idén "fogadtam meg", hogy kicsit nyitok a spiritualitás felé. Ennek mondjuk egyszerű oka, hogy nagyon sok ismerősöm benne van ezekben a dolgokban és elkezdett érdekelni, hogy mégis micsoda ez, mivel foglalatoskodnak. Meg szeretem, ha mesélnek róla.
Így ennek tükrében eléggé lelombozódnék. Valahol kicsit elárulva érezném magam, hogy pont, amikor "eldöntöm", hogy vizsgálódok, megnézem mi is ez, akkor derül ki, hogy egyébként teljes bizonyossággal nincs. Szinte már valami sorsszerű dolgot éreznék mögötte, de hát... Akkor az sincs! Hű... Amennyire nem tudok teljes bizonyossággal hinni ezekben, amennyire tartózkodom és szkeptikus akarok maradni, annyira rémítene meg, hogyha erről megbizonyosodnék.
Csalódott lennék, az van. Akármennyire is érzem ezt reálisnak, valahol a lelkem egy része csalódna, na. És valahol mérhetetlenül szomorú lennék a korábban említett ismerőseimet nézve, akik hisznek valamiben, akár a reinkarnációban, akár istenben. Biztos, hogy nem mondanám el nekik. Sőt, tudod mit? Valószínű még a fogadalmamat is megtartanám.
Ettőé függetlenül az életem annyiban megváltoztatná, hogy a "gyökértelen, céltalan" érzésem véglegesedne bennem. Egy kicsit meg is szürkülnének a hétköznapjaim, mert egyszerűen csak elengedném a leckéket is. Hiszen, nincs semmi mögötte, nem lecke ez, a dolgok csak történnek. Furcsa egyébként, most így belegondolni, hogy annak ellenére, mennyire el akarom mindig hinni, hogy én szkeptikus, meg materialista vagyok, mégis mennyire megrázna egy ilyen hír.
Szóval, üresebbé válna az életem. Nem érezném teljesnek a dolgot. Valami hiányt éreznék, annak ellenére, hogy a túlvilág, a hit, a vallások egyáltalán nem központi részei az életemnek.

View more

Köszi 😊

---

Belegondoltam, miért is szeretem ennyire ezt a kisautó, de igazából nagyvonalakban annyi, hogy minél több időt használom, annál több apróságot fedezek fel és csinálok rajta. Valljuk be, kevés ember mondhatja el magáról, hogy egy megszáradt molylepke van a műszerfala egyik szellőzőnyílásában (egyébként Szotyi a neve, és direkt nem fogom kiszedni 😅), vagy azt, hogy a lámpaburában szintén ez a helyzet (ha esetleg valaki tudja milyen állat, nyugodtan megírhatja, mert nekem fogalmam sincs, és akkor már talán lesz neki is névötletem 😅).

---

Aztán itt vannak a matricák. Tegnap végre eljutottam odáig, hogy a régi szétégett matricákat lecseréljem egyik nagyon jó, fotós barátnőm matricájára. Így most végre szponzi autóm van, terjesztem az igét, és hasonlók. 😅🥰 Viszont amilyen ügyes vagyok, főleg mostanában, a mosóban a G betű félig megadta magát, ami miatt kicsit szomorú voltam, és zavarta az OCD-met, de aztán eszembe jutott, hogy az életemből is hiányzik egy “G betű”, így végül megbékéltem vele. 🙃
De már nagyon várom a tavaszt, és a tartós jó időt, hogy még több apróságot megcsinálhassak ezen a kis talicskán. 😊💙

View more

Én még az az évjárat vagyok, aki fent volt Iwiwen, Myvipen és MSN-en, de kiskamasz koromban már nagyon az utolsókat rúgták ezek az oldalak, és a Facebook jött be helyettük, szóval mégse tudok semmi olyanról beszámolni, ami érdekes lehet a pár évvel fiatalabbaknak.
Ugye az ask.fm is egy elég retró oldalnak számít, mert 2013-2014-ben élte a fénykorát, aztán a népszerű felhasználók kezdtek eltünedezni róla, szóval 2015-2017-ben totál az volt a benyomásom, hogy egy normálisabb közeggé alakult, aztán az évek múlásával, amikor már tényleg 100-200 aktív felhasználó maradt a magyar ask.fm-en, akik viszont folyamatosan egymás arcába voltak tolva, ismét kezdtem úgy érezni, hogy egy elég toxikus oldal az állandó konfliktusok miatt.
Úgy látom sajnos, hogy a fénykorában itt időző felhasználókban tényleg egy eléggé _rossz_ oldalként maradt meg, mert a cyberbullying melegágya volt. Jó, most is az, de régebben is kicsit más jellegű volt, mert tényleg az volt, hogy ha valaki megosztotta Facebookon, már jöttek az üzenetek, hogy "Ha kilépsz a házból, megverlek!!". Jó, ez már inkább vicces :D
Csak azért szomorú ez a hülyékből kiindulás, mert én csomó nagyon értékes embert megismertem itt, és nem egy emberről tudok, aki itt ismerte meg a párját.
Szerintem átlag askoshoz viszonyítva sok emberrel is találkoztam.
Sőt, az a vicc, hogy akiket közeli embereimnek tekintek, csak kettő van, akiket nem aszkefemről ismerek xdd
Cringe :D

View more

Szép Napot!

---

Kétféle dallamtapadásom van. Az egyik az "idegesítő", amiket nem értek, hogy miért vannak és bármikor beindíthatóak, csak dúdolni kell, vagy egy részletet mondani a szövegéből. Ám akkor meg általában elindul egy lavina a fejemben és borulnak a zenék és aztán azon kapom magam, hogy egyszerre szól a fejemben az ÖSSZES ilyen dal.
Szóval, ezeknek a címeit ha nem baj, csak felsorolom.
[Bár így is már elindul a lavina a fejemben...]
~ The Coconut song
~ Looking for my leopard
~ Super Mario theme song
~ Metro - Citrom ízű banán
~ Szögletes Üveggolyó - Ez egy fa
~ Ámokfutók - Szomorú szamuráj
~ Zámbó Jimmy - Még nem veszíthetek [Alpári remix]
~ Groovhouse - Hajnal
És hirtelen ez volt most a lavina...

---

Ehhez van egy kis történetem is. Egyszer kiakasztottam egy kedves edzőtársam, L-t. Kivettem a fülest, ránézek:
- Bazeg L... Most a szomorú szamuráj kattog a fejemben.
- Miért azt hallgatod?
- Nem azt hallgatom.
- Milyen agyad van neked bazdmeg?! Szól egy zene a teremben, hallgatsz egy tök másik zenét és egy HARMADIK jár a fejedben?!
- Igen.
- Úristen...

---

A másikfajta dallamtapadásom, amikor egy számomra kedves dal nem akar a fejemből kiesni, ez általában úgy néz ki, hogy reggel felkelek és már azt dúdolgatom. Vagy néha csak eszembe jut. Aztán egy nap rengetegszer meghallgatom. Na az ilyenem pedig most ez:
https://www.youtube.com/watch?v=2kCiOuSeUBk

View more

Furcsa egy dolog az öregedés. Nagyon finoman, óvatosan zajlik, fülelni kell, hogy észrevedd. Emlékszek, hogy 8-10 éve milyen voltam. A figyelmem minden apró részletre kiterjedt, a sokszor átkozott megfelelési kényszerből adódóan állandóan résen voltam az engem körülvevő embereket illetően. Itt ask-on szépen karbantartottam a beérkezett kérdéseimet, egytől egyig válaszoltam minden olyanra, amit értelmesnek tartottam, az összes többit töröltem. Sokat olvastam másoknál, rendszeresen keresgéltem új embereket.

---

Emlékszem, hogy mennyire furcsálltam anyám mindennapjait. Hogy minden napközbeni tevékenységét azért teszi, hogy aztán végül este az ágyba érkezzen meg. Egész nap az vitte előre, többször kimondva is. Az utóbbi hetekben ez rám is sokszor igaz volt már... Szomorú.

---

A körülöttem lévő embereknek, illetve nekem sincs olyan hú de sok szabadidőm. Mindenki szépen lassan belekucorgott a maga apró dimenziójába, melyet leginkább a munka definiál. És ez keveseknél az a jófajta kucorgás. Forgolódnak, egyszer túl hideg van, aztán túl meleg, durva a takaró anyaga, a fekhely is kényelmetlen. Mégis ott vannak, mert azért kikelni is odébbállni, az már kiesik a komfort kereteiből. Így aztán nincs idő. Semmi olyanra, ami bizonytalannak vélt. Nincs idő új dolgokra, kalandokra, változásra.

---

Nem akarom azzal tölteni az ébren töltött időmet, hogy várjam az ágyba bújást. Az életemet szeretném kuckóvá alakítani, hogy az egészében éppen jó legyen a fekhely, finom tapintású a takaró. Meg aztán nem is csak a kucorgás van, kell a tevékeny minden is.

---

De csak mondom-mondom magamban, hogy mi volna jó, mégis a valóságban csak kis szösszenetnyi időkben csinálom tényleg azt, ami belülről hajt.

---

Az elsorvadást kerülgetem itt igazából. Na de mi az ellenszere? Intézményesítve van persze az is. Videókat nézve edzel, esetleg konditerembe mész, futsz... Mindezt a nagy rendszeren belül, nem is igazán önállóan. De mik is ezek... irányított lehetőségek? Valahogy úgy. És ami úgy igazán hajt belülről, az éppen az, ami mindezen irányítottságon és rendszeren kívül esik. Olyat tenni, ami az uniformizált konvenciókkal és komforttal nem hozható párhuzamba. Ezért járom úgy az erdőt, hogy letérek az ösvényekről. Az olyan igazán velős szabadság-érzés, ami olyan érzéseket ad, amit máshol nem találok. kibújva a szövevényes háló alól...
Na meg ezért nem játszok igazán semmit. Nyers valómat mutatom a másiknak, és ez olyan sokszor csodálkozást vált ki...
Mh. Integetek a társadalom perifériájáról befelé. Na meg kifelé is.

View more

vs?? Szerves része a párkapcsolatnak, nem értem a szembeállítást.

---

Az a nagy helyzet, hogy az idő múlásával és a társ hiányával azt veszem észre magamon, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed bennem a szexualitás jelentősége. Egyedülálló férfiakon azt látom, hogy jellemzően két véglet valamelyikét képviselik: vagy reményvesztés miatt elengedik a dolgot, vagy éppen előtérbe helyezik, és mindenből szexuális jelentést csiholnak. Egyik sem valami egészséges, de talán az utóbbi irritálóbb, főleg persze a nőknek. Heves célzások szakadatlanul, illetve hát sokszor a kendőzetlen szóbahozása ennek-annak, jellemzően baromi tapintatlanul.
Naszóval én magamon azt látom, hogy távolodok a szexualitástól... ez eléggé szomorú, mert amúgy nagyon erősen él bennem. Fel is tör olykor, és hát hagyományos módszerekhez nyúlok, de sokadik alkalommal már inkább csak a reményvesztést teszi méginkább markánssá.

---

Eltértem.. egy párkapcsolat egyik központi eleme a szex. Út a teljes egymásra hangoltság és harmonikus egymáshoz idomulás felé. Tele izgalommal, hévvel, semmihez nem fogható élvezettel... De hát minek írom ezt, mindenki tudja. Ott vagytok egymás előtt nyers valótokban, és úgy szeretitek egymást, vagytok belebolondulva a másikba - a párkapcsolatok egyik legerősebb összetartó ereje ez. Persze van egyéb is, de mindenképp dobogós.

---

Hát röviden így.

View more

*megfogadta, hogy a szentimentalitást a háta mögött hagyja és azzal foglalkozik, amiért valóban Angliába jött, az pedig nem más minthogy végre beszélni tudjon Thelonius Robardsszal akinek fogalma sincs a kilétéről. Márpedig ha ő azt akarja hogy Thelonius bizalmába férkőzzön, azért tennie is kell, így a nyomozást egyáltalán nem célja félbe hagyni, és a legnagyobb esélye jelenleg Sébastien Lestrange minderre, akire egyszerűen képtelen úgy tekinteni, mint egy potenciális elkövetőre, márpedig a fiút igen sok rejtély övezi. Amikor a minap nála volt és elolvasta a neki szánt levelet, hamar kiderült számára abból hogy Vesta Misslethorpe mély depresszióba esett, s bár egyáltalán nem ismeri a lányt és a depressziójának miértjét, ez is lehet számára egy kiindulópont a nyomozásában. A tegnapi nap folyamán a Szombati Boszorkányt is megjárta, amelynek épületében bizony talált egy képet is a Misslethorpe családról aminek minden egyes részletét az elméjébe véste, ugyanis szükség van arra hogy megismerje Vestát ha egyszer összefut vele valahol. Fortuna azonban valóban az ő oldalán áll, hiszen Mrs Misslethorpe éppen mellette sétált el amikoris arról beszélt, hogy Vesta a mai estét a Szomorú Boszorkányok Társaságában fogja tölteni, ezt pedig ő egy negédes vigyorral fogadta, s ki is sétált az épületből hogy felkészüljön arra, hogy a mai nap folyamán ő is meglátogassa ezt az egyesületet. Hófehér pántos topban, egy kényelmes, ámde korhű és divatos nadrágban, na meg persze kabátban jelenik meg az épületben, ám még mielőtt belépne a terembe, aláfirkant egy bizonyos jelenlétit, majd pedig határozott arckifejezéssel sétál beljebb hogy "megzavarja" a gyűlést, s mit sem törődve azzal hogy minden szempár kérdőn szegeződik rá, le is huppan Vesta Misslethorpe mellé keresztbe tett lábakkal*

View more

Valószínűnek tartom, hogy ebben csak részben értünk egyet.
Egyrészt való igaz, hogy van sok felesleges követelmény és túlzottan sok célszerűtlen ismeret. Azt azért leszögezem, hogy alapfokú matematikai ismeretekre szükség van. Én pl. jogászként és humán beállítottságúként nem hittem ebben annyira,, mégis az történt, hogy pl. százalékszámításra, mértékegység-váltásokra és sok mindenre szükségem volt s van a jogi munkám során. Jól számolok fejben is. No, két-és többismeretlenes egyenleteknek az életemben abszolút nincs haszna, ilyesmit és az ennél bonyolultabb tudnivalókat csak a szakirányú tanulmányokat folytatni akarókkal tanítanék, a többitől elkülönítve. / Magyarra, mind irodalomra, mind nyelvtanra nagy szüklség van szerintem, mert nézzünk körül - az emberek zöme még e-book használatával sem olvas, szókincs semmi, és a nyelvtan is kell - hát hogy ír az emberek 70-80 %-a? ...Szánalmas.
A földrajz, környezetismeret is szükséges bizonyos fokig, hisz el kell tudnod helyezni magad meg az országodat a világban sok szempontból , és tisztában kell lenned alapvető életfeltételekkel. A fizikából, kémiából csak életszerű ismereteket tanítanék, a képletek százai feleslegesek, a diákok 99 %-ában nem marad meg és nincs is semmi haszna. Tesi kell, mert mozogni elengedhetetlen (mondjuk azért változtatnék ezen is ezt-azt).
Idegen nyelvre is szükség van, manapság meg pláne, hiszen a fiatalok jó része kozmopolita már...
DE!!!!!
Igen, életszerű lenne alapfokú jogi, gazdasági, banki, életmentési és hasonló gyakorlati ismeretekre tanítani a gyerekeket a suliban (felsőben és középskolában), hogy ne tébláboljanak majd tétován az életben mondjuk 18 éves koruk után.
Viszont én úgy gondolom, hogy nem csupán a közoktatás hibáztatható, ha egy gyerek semmit nem tud, semmihez nem ért, csak lébecol közömbös tudatlanságban. (Igen, sarkítottam, de tudatosan.) Nagyon sok mindenre, felelősségtudatra, takarékosságra, életrevalóságra, odafigyelésre és még egy sor dologra viszont a szüleitől, nagyszülőktől, otthon kéne szert tennie. Az volna ideális, ha a családi háttér alkalmas volna erre - igen, tudom, sok családban már a szülők sem rendelkeznek az ehhez szükséges életrevalósággal és ismeretekkel, tehát nincs is mivel és hogyan felvértezniük a gyereküket. Szomorú tény ez.
Azt, hogy pl. a hitel olyan pénz, amiért a jövőben fogsz megdolgozni, és többet fogsz visszaadni, mint amennyit kaptál...otthon kéne megtudni. Vagy pl. nézd a boltban, hogy az 5 féle iható minőségű tejmárka közül melyik éri meg leginkább, vagy fajlagosan a kis flakonos vagy a literes kiszerelésű tusfürdővel jársz-e jobban...ezt is anyutól, aputól, nagyitól kéne ellesni ezer más ilyen apróság mellett.
Alapvető főzési, mosási ismeretek, rendrakás, környezetvédelem - úgyszintén. S még annyi mást!!!
Na, lassan elfogy a karakter.

View more

Szép estét!
Ez sok mindentől függ. Kiről van szó, milyen kapcsolatban állunk egymással, milyen jellegű a szomorúságának az oka. Egy nálam húsz évvel fiatalabb, gyerekét egyedül nevelő kollegina igen jó barátnőm, ismerjük egymás mélypontjait, meg jobb napjait, gondjait, örömeit...Pár hónapja úgy érezte (volt rá oka), néha még most is, hogy néhány kollégája ki akarja késziteni, el akarja lehetetleniteni. Egyszer ott akarta hagyni hirtelen elkeseredettségében az állását is, ment volna a munkaerőpiacra a bizonytalanságba (szülei sem tudnak/akarnak segiteni neki, sőt ők is kihasználják anyagilag, a gyermek apja pedig, bár jól keres, nem támogatja. ) Nem hagytam, hogy elmenjen, kitartásra buzditottam, biztattam, és azóta sokat javult egyébként a helyzete a munkahelyen. Rengeteg negativum van az életében. Nem akar panaszkodni, lassan tudom meg egy-egy nehéz megoldandó gondját. Néha megnyilik. Mindig meghallgatom, ha elsirja magát, meg is ölelem, aztán mikor kicsit lenyugszik, elmondom neki, mit tettem hasonló élethelyzetemben, ha pedig nem éltem át hasonlót, azt mesélem, mit tennék a helyében.
Engem nem lehet hatásosan vigasztalni, egyrészt a gondjaim nem mindennaposak, másrészt elég erős vagyok a legtöbb szituban. Már.. (Voltak más idők is anno....)
Ha nagyon letörök mégis, akkor a gondolataimat elterelem valamivel mindaddig (pl. kedvenc zenéket hallgatok, vagy valami blődséget megnézek, olyat, ami nem késztet gondolkodásra, csak elemi szinten vidít fel), mig optimistább állapotba kerülök...

View more

Volt egy ismerősöm, aki mindig azzal piszkált, hogy vágassam már le a hajam, mi ez, hogy combközépig ér, legyen már normális, mint másoknak, mit feltűnősködök, inkább járjak fodrászhoz aztán kérjek valami frizurát.
Amikor végül levágattam évekkel később, mert kellett a változás, és a hajamnak is a felfrissülés, ő is úgy gondolta, hogy köze volt hozzá, és sok év távlatából valójában neki akartam tetszeni. Ami valahol egyszerre vicces és határtalanul szomorú is.
Kiscsillag, sokkal kényelmesebb életed lenne, ha nem a múltba tekintve rágódnál felesleges dolgokon, amik a jövőd szempontjából mindegyek, hanem a jeleneddel foglalkoznál, vagy akár a jövőddel, ha tehetek ilyen bátor kijelentéseket.
Remélem, ha végre leszek elég bátor ahhoz, hogy felnyírassam a hajam oldalt, vagy csak befonassam, hogy kipróbáljam, megőrjít-e, nem hiszi azt a régi gitártanárom és az exem, hogy ők hatottak rám így, és maradhat az én döntésem, hogy erre vágyok, vagy sem.

View more

Nos, ez igazán jó kérdés, így felsorolok vagy 8-at, mert nem akarok egy hétig írni😂😂

---

-Csak azzal foglalkozz, ami téged tesz boldoggá. Te éled az életed, nem mások. Ezt az időt fordítsd a magad boldogságára, mert az időt, soha nem fogod visszakapni.

---

-Élj úgy, hogy ne bánd meg a döntéseidet. Inkább várj akár 1 hetet is egy döntéssel, de az tökéletes legyen, s ne bánd meg.

---

-Ne másoktól várd a boldogságot, mert akkor örökre szomorú maradsz. Az ember gonosz lény, nem fog boldoggá tenni, ha csak nincs valamilyen érdeke. Tedd magad boldoggá, hisz a boldogságért élünk.

---

-Mindig olyan munkát végezz, amit szeretsz. Fizessen az akár kevesebbet annál, amit most végzel, de legalább szereted, és nem pocsékolod el az életed legnagyobb részét egy olyan dologra, melyet utálsz.

---

-Válogasd meg az embereket, akiket közel engedsz. Inkább legyél távolság tartó, s nehezen megkapható, mert akkor az az ember, akit végül beengedsz, az tényleg akart, küzdött, s valószínüleg becsülni is fog téged.

---

-Ne törődj soha bele valamibe. Ez az a dolog, mely a legidegesítőbb tud lenni. Minden ember képes változtatni az életén, valakinek könnyebb, valakinek nehezebb módszerekkel, de mindig adott a lehetőség. Sosem szabad beletörődni

---

-Az életed éld meg, s ne túléld. Ez az egy van, több nem lesz, becsüld meg.

---

-Ne kövess másokat. Van saját véleményed? Van saját akaratod? Vannak saját elveid? Azokkal foglalkozz, ne a máséval. Téged nem az fog boldoggá tenni, ami mást, hanem az, amit te akarsz.

View more

Amikor arra a tényre gondolok, hogy valószínűleg nem közös koporsóban leszünk eltemetve, ezáltal nem ölelhetem majd örökké, elfog a pánik.
Furcsa, mert ezt a nekromantikus érzést nem a lángoló szerelem generálja bennem, hanem egy eddig sosem ismert mértékű, mély összetartozás-érzés, amiben az olyan dolgok, mint a közös időtöltés/hobbik, a szexualitás, a családtervezés mind-mind kellemes kis banalitásoknak tűnnek. Ez az érzelmi háló, amiben élünk, finom acélfonalakból készült, és innentől kezdve minden probléma, válság, betegség, minden negatív behatás csak egy megoldandó/átvészelendő komponens egy megtörhetetlen rendszerben.
Ezért jutottam el oda, hogy szűk nekünk a halandóság mint értelmezési keret. Nem akarok lemondani a közös temetésről, de ebben csak akkor van realitás, ha egyszerre halunk meg, aminek nagyon csekély az esélye (pedig most stílszerű lenne némi szuicid hajlam, de nincs :c).
A közös urna talán még könnyen megvalósítható opció is lehetne, viszont hamvasztást nem szeretnék. Jajj, megint szomorú lettem!
A válaszom tehát: éreztem már korábban is dolgokat más iránt, de még soha senki kapcsán nem éreztem a közös enyészet igényét, csak a Párom indította el ezt bennem. Ez már egy másik szint.

View more

Igen viszonylag elég gyakran. Aztán valamilyen okból, mind visszatér, mint a bumeráng. Kivéve 3 embert, de ez jól van így. Nos nyilván nehéz velem. Meg amíg vicces, pörgős, segítőkész vagyok addig jó. Amikor befordult, szomorú, sírós akkor már nem. Ilyen ez, nehéz egy ennyire ingadozó emberrel. Azt viszont észrevettem, hogy ma már szinte senki sem stabil teljesen mentálisan. Szóval mindenkinek van hozott puttonya. Meg amit már itt is írtam, attól hogy valaki szimpatikus, egyáltalán nem biztos, hogy jó, és alkalmas beszélgetőtársnak. A neten amúgy sem könnyű ez az egész. Élőben meg még nehezebb. Bár nem mindig. Mindenhol ahová megyek. Pld. legutóbb egy hosszabb bentfekvős kúra mindig meg akarnak ismerni. Hiába én nem annyira akarom ezt. Egyébként nem bánok semmit. Akik most az életem részei okkal azok, akik meg nem, annak még fontosabb oka/okai vannak.

View more

Szubjektív megfigyelés, amit csak az ismeretségi körömből szűrtem le, de mindig azt láttam, hogy az ilyen elb@szott, se veled se nélküled házasságokban felnövő gyerekek sokkal jobban sérülnek, mint azok, akiknek viszonylag korán elválnak a szüleik. Sőt, megfigyeltem, hogy van egy ilyen válás hullám, amikor a gyerek betölti a 19-et és elkerül otthonról egyetem miatt, vagy ilyesmi. Az ilyen szülők vajon ezt gondosan kigondolják, hogy "Már kecire unom ezt az embert, de itt a gyerek, úgyhogy inkább megvárjuk, amíg elhúzza a csíkot, aztán el lehet válni, mert ha nem itthon lakik, akkor biztos nem érdekli"? xd
Meg hát nem mindig csak a gyerek miatt nem akarnak elválni, hanem anyagi okok is lehetnek, vagy egyszerűen csak nem gondja az ember, hogy tudna az életben egyedül boldogulni. Az utóbbi mentalitás inkább vidéken él a fejekben, ahol sok helyen a mai napig úgy szokás, hogy X ideig a szüleivel él az ember, aztán egyből a férjével / feleségével, és semmi "önállósodási időszak" nincs.

---

Én úgy gondolom, hogy az ember a mentális egészségét előtérbe kellene helyezze ebben a helyzetben is. Ha valami menthetetlen, akkor az egy szomorú dolog, de tényleg menthetetlen.
Jó lenne, ha széles körökben elterjedt lenne a "kulturált válás" fogalma. Tudod, az olyan, hogy nem gyűlöli egymást a válás után a két fél, nem nevelik a gyereket egymás ellen, nem tiltja a találkozásokat az anyuka (vagy persze az apuka, ha nála él a gyerek).
Nekem is elváltak a szüleim, és sajnos a kulturált válás fogalmától eléggé messze állt a dolog, de még mindig jobbnak érzem így, mintha együtt maradtak volna.

View more

Igazából, nálam itt most az nyomta ki a biztosítékot, hogy amúgy, mi a menetes, Budapesten született, szájàn fosó, lógócsöcsű gyászhenger faszáért ez kell legyen a lényeg, és nem pedig az, mit ért el az életben? De komolyan. Ameddig ilyen banális, haszontalan dolgokkal foglalkozunk, ne csodálkozzunk, hogy amúgy egy értéktelen életet élünk, amiben semmi siker, semmi élvezet s semmi eredmény nem ér minket. Nem az fog emberré tenni, hogy a puculód éppen 20+kupak, hanem az, hogy éppen ezen kívül, mit is tudsz az életben felmutatni. Akinek meg csak ez az értéke van, annak roppant szomorú, és szegény lehet az élete.

---

A másik dolog meg, pont fordítva van ez. Aki a legjobban dicsekszik, annak van amúgy lent kicsi. Miért? Egyszerű. Akinek hangoztatni kell, hogy az ,,nagy", annak önbizalom problémái vannak, valószínüleg a kis szerszám közreműködésével. Minél jobban dicsekszik, annál jobban nincs megelégedve vele, ami van, és másoktól vár egy kis csodálkozást, egy kis irigykedést, egy kis elismerést. Holott, ezek csak szavak s számok. Én azt mondom, mindenki tartsa meg magának a méretét, foglalkozzon valami hasznosabb dologgal, mert azzal nem jut előre, hogy éppen 20 centivel messzebb tud pisilni.

View more

Így belegondolva, a távolabbi felmenőim (nagyszülőkre, dédszülőkre, és nagyjából ők korosztályukbeli távolabbi rokonokra gondolok, és nem biztos, hogy jó szót használok :D), nem voltak annyira vallásosak, maximum identitás szintjén. Etnikailag vegyes közösségről beszélünk, tehát ott ha valaki katolikus vagy református (esetleg unitárius) volt, azt jelentette, hogy valszeg magyar és nem román, mert akkor ortodox lenne. Szóval a vallásnak itt nálunk a Balkánon (vagy nem tudom hol, ebből mindig vita van :D) már csak ethnonacionalizmus szempontjából is fontos szerepe van, de egyébként nem sűrűn jártak templomba, meg még röhögtek is ezeken a "komolyabb" hívőkön.
Aztán anyám nagyon belebonyolódott ebbe a vallásosságba olyan kisiskolás korom körül. Kicsit fura volt ez számomra, mert hét éves koromig sose jártam templomba, aztán meg hirtelen minden vasárnap kellett, meg nem nagyon értettem, hogy mire jó az imádkozás, ha eddig nem imádkoztunk és tök jól megvoltunk nélküle is :D Nem gondolkoztam ilyeneken, hogy van-e Isten, vagy nincs, mert nekem aztán mindegy volt, de ezt a hirtelen változást nehezen viseltem, mert nem volt kedvem templomba járni, meg imádkozni, meg böjtölni, meg mittudomén. Nem volt különösebb véleményem a dologról, de rohadtul untam, és ez idősebb koromban sem változott, azt leszámítva, hogy nagyon kezdett zavarni az a politikai átitatottság, ami a hazai egyházakat jellemezte. Sokszor felfigyeltem rá, hogy ugyanazt hallom a paptól, mint amit a kormány propagandagépezetéből. Migránsok, Soros, hanyatló Nyugat, buzik, a keresztény családmodell veszélyben van, idióta emberek kutyát meg macskát tartanak ahelyett, hogy gyerekeket szülnének (igen, ez szó szerint elhangzott egyszer :D) stb, úgyhogy kezdtem kimaradozni a templomból, aztán egy idő után már abszolút nem jártam. Egyébként nagyon sok liberális keresztény ismerősöm van, és mindig mondják, hogy de nem az összes pap ilyen, aminek persze nagyon örülök, de aki ilyen, az úgy fel tud húzni, mert vallásba bújtatva ennyire butítani a népet nagyon nem kellene :/ Csomó embernek tényleg szent a pap szava, különösen apró vidéki kistelepüléseken, ahol kb csak ő számít tanult embernek.
És az szomorú, hogy más országokban amúgy rohadtul nincs ennyire összefonódva a vallás meg a jobboldal. Amikor San Giovanni Rotondoban voltam, megismerkedtem egy szerzetessel, aki valami magyar cigánygyerek társaságában azzal tengette a napjait, hogy a bevándorlókat mentette ki a tengerből. Ezzel most nem propagálni akarom itt a tömeges migrációt, csak össze lehet hasonlítani a hazai egyházi személyek nyilatkozatait ezzel.

---

Szóval nem mondanám, hogy bármikor különösebben vallásos voltam, csak nagyon sokáig jártam templomba, meg mindenféle keresztény közösségekbe.

---

A megkeresztelés szerintem nem baj, mert nem kötelez semmire, csak könnyebb a dolog, ha mondjuk a későbbiekben a illető egyházi esküvőt akar, vagy ilyesmi.

View more

Anya még annak ellenére is megtartotta a Mikulást, hogy amúgy pár napra rá van a születésnapom.
Én amúgy nagyon szerettem, mindig izgatottan tettem ki a csizmámat és vártam a másnapot, hogy mi kerül bele. De nagyrészt apróságok voltak, főleg csoki, matricák és kisebb játékok.
Amúgy hamar kinőttem, vagy hát így megfeledkeztem az ünnep létezéséről, mert nem értettem, hogy miért jön dec-6án és karácsonykor is a Mikulás... xd
Ettől függetlenül egész sokáig hittem benne, és sajnos én voltam az a gyerek, aki mögött összepusmogtak az osztálytársai, hogy hát ez hülye, hogy még hisz benne. :D De aztán ilyen 10-11 éves koromban már elültették a többiek a fülemben, hogy az egész egy kamu én meg emlékszem, hogy elég szomorú voltam miatta.

---

Ezek szerintem olyan varázslatos élmények, hogy még nekem sincs szívem megfosztani ezt egy gyerektől. Szerintem már önmagában egy jó ürügy az egészre az, hogy legalább egyszer le lesz takarítva a kölök bakancsa 🤭 aztán egy kis apróságot beletenni talán már nem olyan nagy kunszt.

View more

Egy embernek sem kellene hagynia, hogy a depresszió legyőzze.
Mindannyian értékesek vagyunk.
Nem véletlen mondják, hogy minden a fejben dől el. :)
Az agymanók mese szerintem nagy pszichológiai tudást rejt. Míg a mai társadalom arra nevel, hogy “erősnek kell lenned”, hogy “ne mutasd meg mit gondolsz belül”, nem hinném, hogy helyes. Bár gyerekeknek szól mégis egy burkolt pszichés “átprogramozás” ahol a gyerekekbe bele ültetik, hogy igenis érzelmek vannak. És azt megélni meg kell. Ha szomorú vagy, hát legyél. Éld meg. Gyászold meg ami fáj, majd menj tovább. Ha valami örömet okoz, ne félj, ne azt keresd, hogy hol a csapda. Éld meg. Majd menj tovább.

---

Mindenki szokott depressziós lenni. A kérdés ki hogyan kezeli. Van akinek segítség kell, van akinek sikerül önerőből kimásznia belőle.
És van olyan is aki sosem képes belőle kimászni.

View more

Elég szomorú, hogy a szüleink évekig pelenkáznak, minden éjszaka felkelnek az óbégatásunkra, rengeteg dologról le kell mondaniuk csak azért, mert kisgyerekük van, aztán x év múlva ez úgy térül meg, hogy hasonlóan kiszolgáltatott helyzetükben bebasszuk őket egy otthonba.
Persze megértem, hogy vannak esetek, amikor nem lehet mást tenni. Kezdjük mondjuk azzal, amikor nincsenek az embernek közeli hozzátartozói, vagy egyszerűen tényleg nagyon elfoglalt minden élő rokona, de egyéb esetben ez szerintem felettébb undorító.
Persze objektíven szemlélve nem gondolom úgy, hogy létezik ebben a témában igazság, de én magam nem tudtam soha megérteni az túlzott individualizmust, meg az önmagunknak élést, meg semmi ilyesmit.
Ha nem lenne alkalmam életem során, hogy gondolkodjak valakiről, szerintem befogadnék 10 félszemű kóbor cecát :Ddd Ez egy jó ötlet amúgy, ez fogom csinálni :D

---

Igyekszem nem gondolni arra, hogy mi lesz, mert felettébb nyomasztó téma számomra a kiszolgáltatottság meg a mások segítségére szorulás. Ahogy mondani szoktam, valami lesz, mert olyan nincs, hogy ne legyen semmi.

View more