Rocky C. Coastline

Szerintem egyáltalán nincs. Manapság annyira "elfogadnak" már mindent, és annyira mindegy, hogy mit csinálsz, valódi lázadást nem szít. Az idősek esetleg megbotránkoznak, de hogy eszme lenne bármelyik mögött is, abban már nem hiszek...
Kissé "eldivatosodott" már ez a lázadás dolog, és rengetegen viselnek olyan jelképeket, öltenek fel olyan ruhákat, vagy beszélnek úgy, hogy még csak nem is tudják annak valódi jelentőségét. Ebből kifolyólag, már az "összeöltözők" vagy az ugyanolyan jelképet viselők sem csoportosulnak, társulnak, mert annak ellenére, hogy állítólag "ugyanaz" vezérli őket, valamiért mégsem...
Egy időben én magam rabja voltam stílusbeli lázadásnak, úgymond egy eszmének, de a körülöttem lévőkőn egyre inkább azt láttam - akik ráadásul hasonló stílusúak voltak -, hogy valójában tesznek arra, hogy ez mit is jelentene, vagy mi van mögötte. Csak azért viselték, mert éppen az volt a divat.
Szó-szó, mindenből divatot csináltunk, mindent elfogadunk, egyre merészebbek vagyunk, anélkül, hogy valójában tudnánk, hogy mit csinálunk. A mai világban talán azok a legnagyobb lázadók, akik egyszerűen csak vannak. Nem egyediek, nem is hétköznapiak [mert ugye ez is nagyon divattá vált mondogatni, hogy "egy átlagos csaj/srác vagyok"], csak önmaguk. Akik egyszerűen csak élnek, és ahogy csak tehetik nem bántják a másikat. [Na ez már lázadás, a mai törtető világot tekintve!]

---

Szexualitás terén, némiképpen forrongunk, hogy végre valahára emberszámba vegyék a homoszexuálisokat is, és leromboljuk már végre azt az évszázados keresztény dogmát, hogy a szexualitás döntés kérdése. De az sem inkább lázadás, vagy forrongás, csak valami nagyon elcseszett cirkusz, mert mindig el van intézve, hogy a köznép felé csak az alja és a szenny jusson el. Egy normális homoszexuális meg inkább meghunyászkodik, és nem mutatkozik a magamutogató, cirkuszi divat melegekkel. De persze, őket senki nem kérdezi, csak valamiből kell a botrány, meg a divat. De hogy ebből? Azért ezt már viccnek találom.
Ezt is meg lehetne oldani, hogyha már mindenki annyira magával törődik manapság, vagy éppen annyira szarik mindenre, akkor mégis miért csamcsogunk még mindig azon, hogy a hálószobában ki, mit és kivel csinál?

---

Szóval, lázadás nincs. Mindenből divatot és cirkuszt sikerült csinálni. Így egy darabig nem is lesz...

View more

Valahogyan megmutatni az embereknek azt, hogy a legtöbb dolog hozzáállás és nézőpont kérdése. Hogy a legtöbb álmot el lehet érni, hogyha az ember nem akarással, hanem szeretettel áll hozzá. Hogy a boldogság nem a nagy dolgokban, hanem a mindennapok apró mozzanataiban vannak. Hogy egy adott dolog/történés sokkal szebb, hogyha az ember teljesen ott van, és nem ezer dologra gondol közben.
Valahogyan megmutatni azt, hogy nem akkor kell értékelni valamit, hogyha már nincs vele, vagy ha tragédia történik, hanem akkor, hogyha vele van, amíg nincs baj. Hogy attól, mert sajnálnak, nem fog semmi változni, a változáshoz cselekedni kell. Hogy nem szégyen segítséget kérni...
Mi mégis mindent annyira adottnak veszünk, mindent annyira természetesnek és magától értetődőnek, és annyira hiszünk a saját erőnkben, közben pedig semmit nem teszünk. Néha még magunkért sem, nemhogy másokért...
Elfelejtjük szeretni a párunkat, elfelejtjük felhívni a szüleinket, elfelejtjük megnevettetni a barátainkat, elfelejtjük megérteni testvérünket/rokonunkat, és még sorolhatnám...

---

Azt hiszem ez az én világmegváltó gondolatom dióhéjban. Csak ugye azt megmutatni, amit még én magam sem tudok néha 100%-osan kivitelezni... Nos az nehéz. De talán egyszer. :]

View more

Egyáltalán nem, csak mi emberek nem vagyunk kiélezve rá, hogy észrevegyük őket. Mondjuk, itt bőven nekem lehet esni, és sok-sok ellenpéldát hozni, hogy ilyen-olyan családi hátterekkel, történésekkel, tragédiákkal, mégis hogyan találja meg valaki, mondjuk egy reggeli kávéban a boldogságot.
Ennek ellenére, hiszek abban, hogy ezekben is meg lehet találni, bármi is történik velünk, csak ki kell élezni a szemünket. Elmesélhetem "egy napomat"?
Reggel felkelek, és egy nagyot nyújtózkodva, arra gondolok, hogy újabb lehetőséget kaptam az életemtől, azzal, hogy újra bizonyíthatok. Majd kimegyek a konyhába, és főzök magamnak egy kávét, és lassan megiszom, másra nem koncentrálva, csak a kávéra, és annak az ízére. Nagy levegőt veszek, s akár fél óráig is képes vagyok kávézni. Igen, ezért pedig képes vagyok hamarabb felkelni, hogy véletlen se kelljen elsietnem. Majd elindulok, és végignézek a fákon, hogy még ma is milyen szép színük van. Ha esik az eső, akkor nem nyitok esernyőt, inkább elázok, és élvezem minden egyes cseppjét. Ha fúj a szél, akkor meg azért mosolygok. Az áprilisi hónak is örültem. Tudom, tudom termések elfagytak, meg hasonlóak, de... Most ha csak káromlom, és nem a szép fehéret látom benne, azzal nem fog eltűnni, nem? Majd az egyetemen töltök egy teljes napot, este hazamattyogok, és elmosolyodok azon, hogy igen, ma is végig bent voltam, és még tanulnom kell, már leragad a szemem, de nem aludhatok... És boldoggá tesz! Mert ez van, és mert megtehetem, hogy ebbe belefáradok. Felhívom még azért anyukámat, apukámat, beszélek velük egy kicsit, és ezért is boldog vagyok, hogy hallgatom a hangjukat.
Na és ez még nem minden volt. Engem ezek is boldoggá tesznek, megmosolyogtatnak, jó érzéssel töltenek el. S lehet nekem esni, hogy mert még nem éltem meg ilyen-olyan dolgokat. Erre lenne mit mondanom, de inkább csak megvonom a vállam. Az én mindennapi démonjaim kiadom a blogomon, mint ismeretlen, és az bőven elég "rinya" gyanánt. A többiek, pedig higgyenek, amit szeretnének, ám annyit elmondok: pont ezeknek a '"démonoknak" köszönhetem, hogy látom szinte minden egyes pillanatban azt a halovány boldogságot, amit magamba szippantva, óriásivá tehetek.
Szóval, ahogy kezdtem is: Egyáltalán nem, csak mi nem látjuk meg őket.

View more

Az erősségem mindig abban volt, hogy a múltat nagyon könnyen voltam képes feledni, de a jövőimtől - azért többes számban, mert ezerféleképpen történhetnek még a dolgok -, nehezen vagyok eltántorítható. Bár a jó emlékeim mindig megmaradtak, és lám csak, az összesbe az is beletartozik. Mindenesetre, én annak vagyok a híve, hogy inkább veszíteném el a régieket, semmint, hogy újakat ne szerezzek.
Számomra sokat jelent, hogyha valami újat megismerhetek, ha képes vagyok nyitott lenni az újra. A múlt, az elmúlt. Az egyetlen kimenetel, amit megváltoztatni nem tudok, sem visszahozni, és szerintem semmivel sem vinne előrébb, hogyha inkább ragadnék meg a múltban, semmint nyitnék a jövő felé, ami, mint mondtam, sokféle lehet még, és úgy alakíthatom, amennyire kedvem tartja.
Egy szó, mint száz, gondolkodás nélkül veszíteném el a régi emlékeimet, egy ilyen helyzetben.
[Természetesen, hogyha lenne kibúvó belőle, azért valahogyan megoldanám, hogy az a sok szép, meg jó, ami eddig történt velem, és az a rengeteg tapasztalat, tanulságos pofon, földre zuhanás, meg mi egyéb, amit kaptam az élettől, az valahogyan megmaradjon.]

View more

Hát, mondjuk úgy, hogy egy mélyebb képet adnak, de nem hiszem, hogy jellemanalízist lehetne belőle felállítani rólam. A könyveim többsége elárulja, mibe szeretek belekontárkodni, mik azok a főbb témák amik lekötnek, amik el tudnak foglalni. Valamint, még azt, hogyha éppen fáradt vagyok, vagy egyszerűen csak kikapcsolódásra vágyok, akkor mi az, ami kellően el tud lazítani.
Bár meg kell jegyeznem, hogy nincs nagy "magánkönyvtáram", tankönyvekkel együtt van kb. 40 könyvem. [Nem azért, mert nem szeretnék olvasni. Inkább azt mondom, drága mulatság egy könyv.] Lehet mondani, hogy a tankönyv nem számít bele, de azt hiszem, hogyha már nem tettem különbséget kedvenc regényem és a fizika könyvem között, hogy anélkül sehova nem költözök... Nos akkor mondhatom, hogy az is hozzám tartozik, az én kis "könyvtáramba".
De hogy jellemanalízist... Mindenesetre, hogyha egyszer valaki ilyennel szeretne próbálkozni, én ezer örömmel felsorolom "könyvtáram" büszkeségeit, és kíváncsian várom az eredményt.

---

Végül pedig, melyikeket emelném ki, melyikek jellemeznek? Nos, Monaldi és Sorti - Salai kételyei; valamint a Salai tojása. Miért? Salai - egy kisebb túlzással azért, de - kiköpött én. A stílusa, a hozzáállása bizonyos dolgokhoz... Avagy, hogyha vesszük őt, meg még azokat, hogy engem még mennyi minden érdekel [mondjuk olyan is, ami a regényben szereplő Salait nem (pl.: matek)], akkor úgy-ahogy lehetne egy jellemrajzot adni.

---

Bár maradok eredeti állításomnál, hogy nem értek egyet az idézett szövegeddel. S nem csak magam részéről, de szerintem senki részéről sem. Egyetlen, mondhatni porszemnyi része az életünknek, szerintem nem tud mindent elárulni rólunk. Lehet sok mindent, de nem mindent. :]

View more

Ilyet még nem figyeltem meg, de kifejezetten érdekes! Tetszenek a kérdéseid!
Az én életemben elég sok jó dolog van. Sőt tele vagyok velük. Ha személyeket is szabad mondanom, akkor pedig pláne, hogy tele vagyok jó "dolgokkal". De hogy D-vel vagy L-lel kezdődnének...
Mondjuk Leonardo da Vinci. Van benne L is meg D is. :D Számomra ő egy jó "dolog", inspiráló, és mindig cselekvésre biztat. Mondjuk úgy, egy példakép.
Tudom még mondani Logricallt, esetleg becenevén Lorit, aki pedig számomra a múzsa megtestesítője. Bár való igaz, csak egy fiktív név, mégis L-lel kezdődik, és igen, nekem nagyon jó "dolog" ő.
Ő... Hát innentől nagyon általános dolgokat tudnék mondani, inkább nem sorolok. De valahogy nem vettem észre, annyira, talán a sokaság miatt. Mert van sok olyan, ami A-val kezdődik, van sok, ami B-vel, V-vel, G-vel... De ezen még azt hiszem fogok azért agyalni! :]

View more

Először talán az lenne a legkorrektebb, hogyha azt mondanám, nincs. Bárhol, bármiben képesek vagyunk magunkat megtalálni, és kifejezni. De itt inkább a "képesek vagyunk magunkat megtalálni" a lényeg. Avagy, ha valaki mond egy adott szituációt, meglátsz egy festményt, hallasz egy dalt, megtalálod magad benne. De az eredeti szerzőt, a szituációban lévőt, a festőt, megtaláljuk vajon? Az Ő érzései, amit valójában Ő tett bele, amit Ő szeretne kifejezni, az eljut hozzánk? 100%-ban biztosan nem. Nem tudjuk, ugyanazt feldolgozni, mint amit a másik ad magából. Vannak korlátaink, másképp látunk dolgokat, másképp értünk meg dolgokat, másképp érnek minket az ingerek, éppen ebből kifolyólag, vannak olyan helyzetek/tárgyak/dallamok, amit egyszerűen képtelenek vagyunk megérteni, elfogadni, feldolgozni. Itt van, a kifejezés határa. A saját kifejezésünk, a kifejezés határa. Ha meg is tanuljuk, hogy hogyan kell rendesen érthetően, akkor lehet olyasvalakibe botlunk, aki nem tudja ennyire befogadni, vagy éppen teljesen másképpen látja, máshogy fogja fel. Vagy a saját érzéseivel próbálja felfogni. Mások érzéseit, mint saját érzés, nem lehet feldolgozni, mert nem ugyanazt érezzük. A legnehezebb dolog, valamire úgy ráhangolódni, hogy saját magad kizárod, és a másikat engeded magadba, hogy az övét dolgozd fel, és lásd, mit akar kifejezni.
Éppen ezért sok a félreértés, és már nem szeretnénk annyira a lényegre térni. Árnyalunk, eltusolunk dolgokat, csak nehogy valaki félreértsen bennünket, és az legyen belőle, hogy rossz szemmel néznek ránk. Vagy van egy másik véglet, mikor egyszerűen tesz valaki magasról arra, hogy kifejezze magát rendesen, csak megvonja a vállát, ha nem érted. Nem merünk kommunikálni, talán azért mert nem tudunk. Nem hangolódunk egymásra kellően, nem hagyunk egymásnak kellő teret a kifejezésre. [Itt nem fizikális teret gondolok, hanem mi magunk nem adunk lehetőséget, mint mondtam, saját szemmel szeretnénk látni, és nem a másik szemével.]
Túl nagy a kifejezési vágyunk, de a mások kifejezésére irányuló megértésünk csekély. Itt van a határa...

View more

"Amit nem lehet megmérni, az nem létezik." Ezzel ösztönzött minket félévkezdéskor az egyik tanárunk. Azért ezzel nyitok, mert ha azt nézzük, a semmit nem tudjuk megmérni, innentől kezdve a "semmi", az valami nem létező dolog. [Mondjuk, ezen állításba bőven bele lehet kötni, de most nem ez a lényeg.]
Valójában, én a "semmi"-t nagyon ritkán használom, így nagyon fogalma sincs az életemben. Nem szoktam még az általános kérdésekre se csak "semmi"-vel válaszolni, ha mégis ezzel kezdem, mellébiggyesztek még valamit, mondjuk, hogy "Nincs velem semmi, csak annyi, hogy ma reggel is magamra rántottam a kávéfőzőt." Vagy hasonlóak. És már nem a "semmi" a téma. Jobban belegondolva, valami tagadásszerűnek használom, amit aztán vagy megcáfolok, vagy kitoldok. Avagy, a "semmi" részemről egyenlő egy egyszerű tagadással, mint mondjuk a "nem". De úgy fogalma igazán nincs, annyit jelent, mint amennyit maga a szó is jelent. Semmit...
Tovább gondolva, még egy állapothoz tudom hasonlítani. Mikor fekszem az ágyon, bámulom a plafont, akár 2-3 órán keresztül, nem gondolkozva [ha mégis gondolkozok, az általában kimegy a fejemből], nem érezve, csak... Létezek, mint valami szobanövény. Csakhogy én még csak nem is fotoszintetizálok, tehát semmi hasznosat nem csinálok. Nincs motiváció, még éhség sem, slozira se kell kimennem, csak vagyok... Órákon át. Néha meg-meg mozdulok, de valójában az sem az igazi. Na ez az igazi "semmi". Bár, ha azt nézzük, ez már mérhető, időben... Hoppá. Lehet, hogy a "semmi" mégiscsak van?

View more

Maga a fogalom, hogy "művészet" mit jelent? Annyira relatív, és annyira megfoghatatlan, innentől kezdve, azt sem igazán lehet megmondani - egyénileg -, hogy van-e egyáltalán határa. Valaki számára Picasso vagy Modigliani alkotásai sorolhatóak a művészet kategóriába. Véleményem szerint, ha a valóságtól merően eltérő műveket szeretnék látni, amit még művészetnek is neveznék, akkor inkább Zdzislaw Beksinski nevét említeném. Valaki pont fordítva gondolja, valakinek még bőven belefér a két említett férfi művei is, az általa ismert művészet fogalomtárába.
De mint saját véleményem: a művészetnek nincs határa. És ez azt hiszem ez manapság már gondot okoz, mert ezt a határtalanságot már annyira feszegetjük, hogy bármire rámondhatjuk, hogy ez "művészet". És szépen lassan a jelentősége, hogy valaki művész, vagy művészit alkot, elveszik.
Érdekességképpen, bátyámmal például már ott tartunk, hogy a "művész" jelző nálunk negatív fogalom, pontosan ebből kifolyólag, mert mára már bárki/bármi lehet művész. Tucattá, trenddé vált az, ami régen a tehetségesek, gyakorlott/tanult emberek "kiváltságos" jelzője volt. Elismerést kap bárki, aki hülyeséget csinál - ráhány a falra, majd bekeretezi -, de gyorsan rámondja, hogy ez az ő egyedi művészete. [Na meg persze van egy jó beszélőkés mellette, aki meg még több emberrel megkajáltatja, hogy ez tényleg művészet.] Ez szerintem nem éppen a legjobb...
De mivel a művészet kérdése mindenkinek egyénileg dől el a fejében, hogy mit tart művészinek, mi az ami valamilyen elmondhatatlan érzéssel járja át, ha ránéz [mert ugye általában azt szoktuk művészinek tartani], ezért határ egyszerűen nem húzható.
Számomra például egy híd szerkezete alulról nézve, ahogyan a pillérek egymásra nehezedve tartják egymást, vagy ha csak az Erzsébet híd felfüggesztésére gondolok, az is művészet. Mások szerint, ez már csak mérnöki munka, "egyszerű" számok, és semmi több.
Szóval összegezve, úgy gondolom, a művészet határának megadása olyan, mintha kiválasztanánk egy édesanyát a sok millióból, és rámondanánk, hogy aki nem üti meg az ő szépségét, az csúnya. De mindenki tudja, hogy a saját édesanyja a legszebb a világon, és nem éppen esne jól senkinek, hogyha azt mondanák neki, hogy "márpedig nem, mert van egy határ". :]

View more

A legjobban azzal tudom példázni, hogyha valamit leerőltetnek a torkomon, azt előszeretettel hányom ki. És lehet, hogy "jó kaja" volt, de azt hiszem a hányás okozta trauma, és az, hogy micsoda undorító dologgá válik ezáltal a "jó kaja", mindent megbélyegez.
Azt hiszem, ez nem egyedi vélemény, és ostobaságnak tartom, hogy bárkire is ráerőltessük a saját nézeteinket, vagy akárki nézeteit, csak mert éppen azaz "uralkodó". Persze, mondhatjuk azt is, hogy nekik ez a hitükhöz tartozik, hogy terjeszteni kell. Itt azonnal tudnék is példázni, azzal, amivel nagyon sok prédikátor lép elő, hogy "Az ördög ajtóstól jön, de Isten csak halkan kopogtat, és megvárja még te nyitsz neki ajtót". Kár, hogy erről a hittérítők megfeledkeznek, és inkább játszanak ördögöt, és erőltetik ránk, semmint szépen istenhez méltó türelemmel [amit ugyebár ők "megkaptak"] vezetnének egy általuk helyesnek vélt útra, és hagynának dönteni, személy szerint helyesnek véli-e az illető.
A másik, hogy a mai világban, állítólag van jogom eldönteni, hogy miben hiszek, és miért, ráadásul lehetőségem is van, mélyebben utánanézni és tanulmányozni egy-egy hitet, így már inkább szerintem nevetségesen hat az, hogyha van egy kialakult képem, akkor rám akarjanak erőltetni valami mást, merthogy én rosszul hiszem. Nem, egyszerűen már nem azt a világot éljük, hogy ilyesfajta erőltetésekkel bármit is el lehet érni. Szerintem ideje lenne a vallási guruknak ehhez [is] alkalmazkodniuk. [Ja, hogy az felrúgná a Szent írást? Hányszor lett már az felrúgva, kiforgatva, megmásítva, sokkal gonoszabb, egyénibb és öncélúbb dolgokért? Csak vegyen elő bárki, egy történelem könyvet...]
Szó-szó, ostobaság és nevetséges ez a "mindenáron megtéríteni valakit" dolog. Hiszek, ha lesz benne hitem és teljesen magaménak érzem azt a vallást, azokat a nézeteket. De akaratból nem lehet hinni.

View more

Nem olyan régen írtam erre egy rövid kis szösszenetet, ha nem gond, akkor azt bemásolom ide. :] Szóval: "Nem azért vagyok boldog, mert nincs semmi problémám, és mert minden olyan simán megy. Azért megy minden olyan simán, és azért nincs problémám, mert boldog vagyok.
Még akkor is, hogyha ezen állításom nem igaz."
Avagy szerintem a boldogság egy olyan dolog, amit eldöntünk, hogy azok leszünk. Nem másban kell keresni, sőt, szerintem egyáltalán nem kell keresni. Mindenhol, és mindig ott van.
A reggeli kávéban, a ködös hajnalban, a hópelyhekben, egy elvétett mosolyban a villamoson/buszon/metrón. Lehet mondani, hogy én könnyen beszélek, mert nincs semmi problémám. Legyen, akkor én ezért beszélek könnyen, és fejet hajtok. De akkor is tartom azt a véleményemet, hogy minden apró dologban meg lehet találni a boldogságot. Ha valaki képessé szeretne válni arra, hogy ezekben megtalálja, és nyitott rá, akkor máris megvan a boldogság. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.

View more