Rocky C. Coastline

Szép Napot!

---

Jóanyám rengetegszer megjegyezte, amikor 5-öst hoztam haza matekból, vagy fizikából, hogy "Apád eszét örökölted". [Negatív értelemben is megkaptam, természetesen. :D] És ezt örököltem. De nem csak ilyen elméleti síkon, hanem bizony "tárgy formában is".
Tudást örököltem, Édesapámtól. Rengeteg tudást. [És még mennyi mindent nem hoztam magammal, hajjaj.] Persze, az egyik képen látszódik, hogy megbújik jó néhány új könyv is, de ne haragudj, nem szerettem volna szétszedni a polcom. Igazából a könyhalmaz jobb oldala, az szinte maj' mind tőle vannak.
Akadnak közte jegyzetek is, mik Apa kézírását őrzik. És bizony, Apám még kézzel írt[!], beköttetett diplomamunkája is nálam van! [Jobb alsó sarokban lefotóztam a tartalomjegyzéket belőle.]
Történetet nem sokat tudok hozzájuk fűzni, csak Apám mondását: Szerencsések vagyunk mi mérnökök. Gondolj bele, szegény jogászok. Állandóan változik a tananyaguk. Nekünk meg? Az épületfizika még mindig ugyanaz, mint 50 éve.

Talán valahol még megvan egyébként Nagyapám egyik évkönyve az egyetemről. Ennek egy kis pikantériája, hogy ugyanazon az egyetemen kötöttem ki én is, és nem a BME-n, mint Apa. :]

View more

Szépeket!

---

Hát, az biztos, hogy hosszúakat pislognék. Biztos, hogy elsőre félreértésre gondolnék. Véletlenül került oda, valaki másnak a táskájába akarták rakni, csak összekeverték, vagy akármi...
Aztán, ha valamiért mégis arra jutok, hogy mindenképpen az én táskámba kellett kerülnie, akkor sem magamat gondolnám a célpontnak. Főnökömre, bizonyos munkatársaimra gyanakodnék, hogy általam őket akarják valamiért megfigyelni. Ám őket is, tényleg, csak valami nagyon-nagyon merész összeesküvés elmélet következtében.
Ha valamiért mégis eljutnék oda, hogy én vagyok a célpont... Hát nem tudom. Egyszerűen nem tudok ilyen indokot, miért akarna engem bárki ilyen módon megfigyelni. Na jó, talán a nagy "oroszimádatom" félreértésre adhat okot... De szerintem ahhoz is, nagyon elvetemültnek kell lenni, hogy a fankodásomba ilyesmit belelásson bárki is.
A "ki" kérdésen annyira nem kattongnék, mert nem tudok ilyenről, hogy Mezei Jóskának juthat ilyen a kezébe. De ez meg már saját tájékozatlanságom. Szóval, mindenképpen valami állami, titkosszolgálati megfigyelésre gondolnék. Na ezért se érteném, hogy mi a fene történik.

---

Igazából, elsőként felhívnám egy kedves Barátom, hogy most azonnal segítsen, hogy mégis milyen címszóval menjek be a rendőrségre, hogy ott elmondjam, hogy:
Csókolom, tessék má' erre ránézni, hogy ezmiez és miért került a táskámba, csókolom.
Már ha ez a Barátom azt ajánlja, hogy menjek a rendőrségre. Ha véletlen valami mást mond... Nos akkor azt a mást teszem meg, legyen ez a "dobd a Dunába" vagy "hozd ide megnézzük", bármi.

View more

Szépeket!

---

Igen. Nehéz belátnom, de igen, még mindig van egy harag bennem. Szerencsére már nem annyira sok.

---

A gondolataimat mérgezi. Ha haragszom, a legkülönfélébb bosszúk fogalmazódnak meg bennem. Nem az, amikor nekem bármit is tennem kell, csak tudod azok a "jössz még te az én utcámba" féle-fajta. Ezáltal valahol rosszat kívánok az adott személynek. Végtére is, azt akarom, hogy valami érje, amiért az én utcámba kell tévednie.
Ám ameddig a harag tombol, addig ez a gondolatspirál erős. Eszembe jut, napjában többször. Aztán elhűlök magamon, hogy mikre gondolok és ettől rosszul érzem magam. És kész is van, a visszahatása a dolognak, hogy miért is mérgez belülről.
De nem csak ennyire közvetlenül mérgez. Ha haragszom, fáj valami, az úgy általánosságban is kihatással van a mindennapjaimra. Mert eszembe jut, mert elszontyolódok, vagy nem tűnik fel, mire gondoltam korábban és csak az "oktalan szorongást" érzem. Aztán a szorongásom átfut másra, beindul egy láncreakció és esetleg nem alszom emiatt. Másnap fáradt leszek, nyűgös... Szerintem nem is kell tovább mondanom.
Van, hogy sikerül elkapnom, akkor igyekszem tudatosítani magamban, hogy ne a másiknak akarjak olyan fájdalmat okozni, mint amit kaptam tőle. Igyekszem kettőt hátralépni és a saját fájdalmam vizsgálom meg. Miért fáj ennyire? Mit tettem én azért, hogy ez így alakuljon? Mit tudok tenni a későbbiekben, hogy a hasonlót elkerüljem? Stb., stb.
Ha pedig olyan a környezet, akkor kiengedem, elmondom, tombolok, ha úgy van, amennyire csak lehet próbálom kitisztítani magamból.
A végeredmény pedig általában ugyanaz. Ismerem már magam annyira, hogy mire visszatévednek az utcámba - mert mindig visszatérnek -, addigra már haragom elmúlik, vagy lecsillapodik annyira, hogy felül tudjak emelkedni rajta.
Természetesen nem azt mondom, hogy feledek. De a harag az elmúlik.

View more

Szép Napot!

---

Egy ideje leszálltam a vasutamról. Állok, bámulom, ahogy néha fenn, néha lent van, vesz egy-két élesebb kanyart, elrobog jobbomon, tesz egy kört és balomon visszatér. Megáll egy pillanatra. Vár. Majd újra elindul.
Szomorúnak hangozhat ez így, hiszen ez azt jelenti, hogy igencsak "lent vagyok". Sőt, lentebb, mint a vasút legmélyebb pontja. Miközben elszalad az egész, és csak ismétli magát. Ám ebben nincs semmi szomorú.
Szemlélem a vasutam körkörös táncát. Most hagyom, had menjen még egy kicsit. Bár egy-egy ponton már igazítottam a pályáján. Megemeltem egy pont mélységét és aláékeltem egy-két helyen, ahol már éreztem, hogy nagyon ropog. Egy helyen sínt cseréltem, ahol már féltem kisiklik, másutt, kicsit módosítottam az irányon, ne legyen olyan éles a kanyar.
És ahogy nézem ismétlődő útvonalát, úgy egyre jobban körvonalazódik fejemben egy új sín képe, amire rávezethetem. Ami majd nem ugyanide vezet vissza, hanem el a végtelenbe, valahová előrébb. Lehet ott is majd egy hurokba keveredik, miért ne? Megtörténhet. Csak ne feledjem, hogy akkor újra le kell majd szállnom róla. Máshogy nehezen látni, hol az a leágazás, hol a kar, amit meg kell húzni, vagy éppenséggel, hová kell építeni egyet, hogy a vasút tovább haladhasson.
Szerencsére, a leágazási pont már megvan, a kar is kész. Felfelé ível egyébként az útja, de ezen a ponton sok az utólagos heggesztés és toldás. Zötykölődik, rázkódik. Ezen a vonalon mindig nagyon izgulok a vasutamért, hogy nehogy leforduljon.

View more

Szépeket!

---

Egy szép hagyománynak gondolom, ám csak, mint második névként. Apukámnak is így volt.
Bár nekem legjobban ezek az "Peterson" meg "Nyikolajevics" stílusban tetszenek, ahol jelezve van, hogy ez az apa neve. Mondjuk, magyar nyelvbe nem tudom, hogyan lehetne jól átültetni. [Nem tudom egyébként, biztos más kultúrákban is van, de Oroszországban a nők is öröklik az apjuk keresztnevét.]
Női oldalról valahogy furcsállom. Ott inkább, ami számomra megszokott és közelebb áll hozzám, az a nagyszülő, vagy nagynéni nevének az öröklése. Valószínű, mert ezzel gyakrabban találkoztam.
Ám ahogy kezdtem is, mindezeket csak második névként alkalmaznám. Úgy gondolom, egy új élet, egy új személyiség megérdemli, hogy amikor ránéznek, akkor olyan nevet (is) kapjon, ami hozzá illik, ami csak az övé.
Ennek tükrében utolsó válaszom egy nem. De az apja nevét szívesen adnám második névként a fiamnak. Persze, ha nincs ellenvetése apukának ezzel kapcsolatban.

View more

Megint álmodok és megint meghaltam. Nagyszerű. Most legalább tudatomnál vagyok, annyira, hogy ez csak egy álom. Nagyon félek... Mint mindig ilyenkor. Hogyne már? Azért meghalva lenni nem kényelmes, főleg így, hogy egyszerűen csak ide vagyok ragadva.
Vajon most hogy támadok fel? Mit keressek meg? Vagy kit? Remélem mindjárt valami borzalom is rámköszön a...
Ez felkelt.
Azaz én...
Én?
Mi történik?
Hello?
Hé! Hahó! Hát integethetek én ennek a félkegyelműnek! Basszus... Megőrültem...
Biztos, hogy megőrültem. Ő nomrálisan viselkedik. Legalábbis én azt látom, de mi van, ha egyébként tajtékzik ő is, csak én nem látom? Mi van ha lát?
Látsz? Halló! Rocky!
...
Ez nagyon bizarr, hogy magamnak próbálok szólni.
De ha ő én. Én meg itt. Ki van benne? Ki mozgatja? Azta büdös...
Annyit játszottam a gondolattal, tessék, tényleg darabokra szakadtam. Megőrültem! Megőrültem.
Nem úgy van amúgy, hogy a disszociatív személyiségzavarnál nem emlékeznek egymásra a különböző személyiségek?
Áh! Itt jön megint! Haló?
Úgy megy el mellettem, mintha itt se lennék...
Megyek. Itt se vagyok.
Ott vagyok, a tükör előtt, mosom az arcom. Arcát... De az az én arcom. Mi történik?
Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem. Megőrültem.
Na jó Rocky, nincs mese, szedd össze magad. Mármint... Jó, követem. Nincs jobb ötletem, akkor megnézem milyen. Hátha útközben találok valamit. Valakit. Vagy, valahogy visszatévedek belé... Belém?
Hallod Rocky, várj már meg!

View more

Szépeket!

---

Ami eszembe jutott, az egy gimis élmény. Egy kis társasággal szerettünk együtt fórum alapon szerepjátékozni - amit "továbbfejlesztettünk" füzetesre, hogy suliba is tudjuk folytatni - és emellett ugye írtuk a saját történeteinket is. Ezeket rendszeresen meg is osztottuk egymással, kibeszéltük, hol, mit lehetne javítani és nagyon vártuk már kedvenc karaktereink története, hogyan folytatódik. Aaa, amúgy tök jó volt ez. Node!
Ennek köszönhetően természetesen hatással voltunk egymásra, tanultunk egymástól, vettünk át ezt-azt. Ám, egyikük új története felettébb ismerős volt a számomra. Konkrétan cselekményeket és mondatokat[!] láttam visszaköszönni a történetében... Aztán, elolvasva az első fejezetet, aggódva fordultam Barátnőmhöz, hogy ugye nem csak én gondolom így? Ő továbbment, azt mondta, egy az egyben lemásolta a történetem, csak átírt néhány szót, meg a főhősön változtatott kicsit.
Emlegettem már itt a lapomon, hogy mennyire kötődöm az általam megformált személyekhez. Ráadásképp ezen fiam története akkoriban kifejezetten szívügyem volt. Szóval iszonyúan éltem meg. Mintha leforráztak volna, mintha tényleg valamit el akarna tőlem rabolni, ami nem pusztán enyém, hanem a részem. Fú, nagyon dühös voltam, azt hittem összetörök valamit. Vagy valakit... Aztán, addig beszéltük Barátnőmmel - akarom mondani, puffogtam és dühöngtem neki -, hogy ez így nem oké, hogy kérdőre vontam a lányt.
Rámutattam, hogy ez így nagyon nincs rendben, hogy ennyire másol. Próbáltam példát hozni, hogy rám is hatottak a többiek, de nem a konkrét történetet másolom le. Nem volt kellemes beszégletés, nekem is nehéz volt a konfrontálódás, meg visszafogni magam, hogy ne magamból kikelve, fröcsögve oltogassam.
Ám mindezek ellenére, sajnos ezzel a kis csoportunk is felbomlott. Nem sok bizalmam volt már megosztani a történeteim további részét ezzel a közeggel... Később a többiek is elmaradoztak a saját történeteikkel, és Gyűrűk Urásan mondva, a szövetség felbomlott.
Nem mintha, amúgy olyan sokat számított volna ez a másolás dolog - bár akkor még nagyon hittem, hogy majd én egyszer ezeket kiadatom. Meg neten is fent volt akkoriban ez a történetem, tehát az másolta le, aki csak akarta. De na, valahogy ez az egész helyzet így, hogy a szemem előtt történt, mégis más volt.

---

Szerintem ma se érintene túl jól, ha bármelyik gyerekem valaki más keze alatt köszönne vissza rám. Azért most ettől a gondolattól kicsit kirázott a hideg.

View more

Szépeket!

---

Rájöttem, hogy még mindig nem tudok segítséget kérni. Régóta szenvedek már a diplomámmal, most megint egy ilyen körben vagyok. Ez ma munkahelyen szóbakerült, hogy hol és merre járok, amikor közöltem, hogy már nem érdekel, rúgjanak ki, nem bírok vele foglalkozni. Két munkatársam [igazából haverjaim] felcsattant, és mondták, hogy nehogy már a célegyenesben adjam fel, miért nem szólok, hogy kell segítség... És így ültem és ezen kattogtam, hogy miért?
Volt egy szaktársam is, nemrég megint beszélgettünk, ő is rákérdezett, hogy miújság, hasonlóakat mondtam, amire felajánlotta, hogy segít, ha úgy van. Én meg nem mertem kérni, merthogy milyen már, nem is beszélünk és a semmiből ráírok, hogy "hello segíts". És nem értem miért van ez, mikor fordított esetben egyáltalán nem tartom ezt rossz dolognak.
Na mindegy. A lényeg, hogy holnap kapok egy jó nagy segítséget a két jómadártól. Csak erre így kellemetlen volt ismét rájönni, amikor már azt hittem magamról, hogy egész sokat fejlődtem ebben a kérdésben.

View more

Húsvéti értelemben nem, bár mindig eszembe jut, hogy jó lenne 40 napig kipróbálni a húsmentességet és hogy milyen hatással lenne rám. De általában elfeledkezem róla. Talán majd egyszer.

---

Nem húsvéti értelemben, készítem magam arra, hogy először kéthetente 1, majd heti 1 napot töltsek azzal, hogy nem eszek. Kíváncsi vagyok a szervezetem reakciójára, úgyhogy belekezdtem ehhez az időszakos böjtbe.
Korábban is csináltam már ezt, akkor 16-8 órás keretben - 16 óráig nem eszel -, ám most a sport mellett csak a 14-10-est tudom rendesen tartani. Néha sikerül 15-16 órára feltornázni, de a 14 az, amit kényelmesen tudok tartani.
Egyrészt, jó hatással van a szervezetemre, érzem, hogy pihentetőbben alszok, könnyebbnek érzem magam. Egy kicsit az önbizalamon is segít, azzal, hogy látom, hogy képes vagyok kontrollt tartani. És az sem utolsó, hogy ad egy keretet az életemnek, egy rendszert.
Másrészt elindult lefelé a súlyom is. Bár ez nem volt célom ezzel, de velejáró. És szerencsére a legutóbbi maxolás [amikor megnézzük, mennyi a legnagyobb súly, amit guggolásban, fekvenyomásban és felhúzásban meg tudunk csinálni] azt mutatta, hogy a teljesítményem nem esett vissza, sőt, valamennyit még nőtt is.
De ami a legfontosabb, hogy ezáltal rájöttem, hogy mennyit is ettem! Amit természetesen értettem, mert heti minimum 3x2,5-3 órákat töltök edzőteremben, de most már látom, hogy nem muszáj. Napi 4 étekzés volt nálam a minimum, amiből az ebéd mellett, az uzsonna és a vacsora is főétekzés méretűek voltak. De most már tudom, hogy a vacsorára nincs szükségem. [Vagyis lenne, néha, de nem az "éhenakarokhalni" kategóriában.]

---

Szeretnék amúgy más, nagyobb böjtöket is tartani. Több naposat, léböjtöt, vegánságot mondjuk egy hónapra kipróbálni, esetleg egyszer megtartani a ramadánt, sorolhatnám. Leginkább amiatt, hogy lássam, hogy hogy tudok kooperálni még jobban a testemmel, megfigyelni, milyen ételekre - vagy ételek hiányára -, hogyan reagál és hasonlóak.
Érdekesek ezek, csak ésszel kell csinálni.

View more