#bbe

Sértődött hülyegyereknek fogok hangzani ezzel a megállapítással, de azt már néhányszor megéltem, hogy nagyjából addig a szent minutumig vagyok valakinek jó társaság, amíg nem rendeződnek pozitív irányba a dolgai, mert amíg nehéz az élet, addig én vagyok az "Omg, she is just like me" karakter az életükben, aztán amikor jóra fordulnak a dolgok, attól a pillanattól már nem is ismerjük egymást.
Könnyen elfelejti az ember, hogy honnan jött.

---

Meg ezeken kívül nyilván olyan dolgok is közrejátszanak, hogy az utóbbi néhány évben sokat költözködtem (igen, itt nagy távolságokra kell gondolni), aztán egy ideig még tartjuk a kapcsolatot, amikor nagy ritkán A-ból visszalátogatok B-be, csak aztán elhalványul a dolog, aztán végül már teljesen megszűnik.
Meg gyakran elfelejtek visszaírni, mert nem vagyok olyan passzban, aztán az ember valószínűleg jogosan úgy gondolja, hogy a f@sz fog beszélgetni velem.

---

Szóval ja, elég könnyen kipotyognak az emberek az életemből, meg én is másokéból. Némelyiket bánom, némelyiket nem. Pl az először említett felfelé nyaló, lefelé taposó karaktertől lehet, hogy célszerűbb távol maradni.

View more

Harmadikos koromban, mikor először sulit váltottam, hogy minél több zenét tanulhassak, akkor hirtelen az egy sarokra lévő iskola helyett egy órát kellett már utazni. Valahonnan innen számolódik az önállóságom, mert azt már nem lehetett megcsinálni, hogy el is kísérjen valaki, meg haza is hozzon, szóval párszor megmutatták az utat, és onnan kezdve egyedül járok.
Valamikor akkoriban volt, hogy találtak hónapról hónapra bombákat a villamossínek alatt, szóval kalandos időszak volt, állandóan vagy pótló járt a vonalon, vagy más problémák merültek fel, szóval én az elején nagyon be voltam tojva, hiszen úgy indítottak engem útnak anyukámék, hogy hazafelé felszállsz erre a villamosra és hazahoz. Aztán mit tegyen a picipanka, amikor az a villamos épp nem jár, de neki azzal kéne mennie, és a környék is idegen még neki.
Aztán sok ilyen cidris hazajutás után megkaptam apukám régi telefonját, hogy ha ilyesmi legközelebb felmerülne, akkor ne bóklásszak ki tudja merre egyedül, hívjam fel őket és hazavisznek. Onnantól már élveztem az önállóságot, mert így már biztonság is társult hozzá.
Nyilván az, hogy melyik gyereket mikor és milyen messze lehet először egyedül elengedni, az magától a gyerektől is függ. Nem mindenki elég bátor vagy megbízható ahhoz, hogy útnakeresszék. Na meg hát attól is függ, mekkora út és milyen környék. Nem hiszem, hogy erre létezik konkrét válasz.

View more

Nem emlékszem az első alkalomra, szerintem nem volt ez annyira különleges dolog számomra, hogy megmaradjon bennem. Egyik húgommal folyton a kertvárosban biciklizgettünk, nagyon élveztük, hogy új utcákat fedezhetünk fel. Anyukám jótanácsa általában az volt, hogy ne találkozzunk kutyákkal.
Iskolába általában apukámmal mentünk, de szerintem odataláltunk volna egyedül is. (Mert az is a kertvárosban van.) Vagy anyukám vitt el minket kocsival, mikor hogy. Iskola után meg mamámhoz mentünk, mert ott lakik az iskola mellett.
Zeneiskolába is apukám kísért, aztán anyukám jött értem, mert az messzebb volt. De nem emlékszem, mikor kezdtem el oda egyedül járni.
Ami a legjobban megmaradt, az az, amikor először mentem egyedül egy másik városba. Végzős voltam, és Szegedre mentem egyetemi nyílt napra. Kicsit féltem, hogy rossz buszra szállok fel, meg hogy eltévedek az egyetemen (attól nem féltem, hogy nem találok oda, pedig az volt a nehezebb), de minden jól ment, és megnyugodtam, hogy fogok tudni egyedül boldogulni Szegeden. :D
Még ami most eszembe jutott, az az, amikor még panelban laktunk, és leküldtek engem kenyérért. Ez nem a kérdéshez tartozik, mert nem kellett mennem sehova, ott volt a bolt ugyanabban az épületben. Csak azért fura, mert 5 éves koromig laktunk abban a házban. Nem értem, hogy hogy mertem 3-5 évesen egyedül kenyeret venni.

View more

Asszem több dolgot is megmagyaráz, hogy egy pici faluban nőttem fel, ahol a településen belül csak gyalog lehet eljutni A-ből B-be, a szomszédos településekre viszont csak tömegközlekedéssel. Szóval ez csak ilyen mellékes infó.

---

Úgy emlékszem, hogy a szomszéd utca kisboltjába elsősként - másodikosként is elszalasztottak néha ilyen apróságokért, mint kenyér vagy tojás, meg sokat biciklizgettem szerte a környéken egyedül. Emlékszem, hogy csóri szomszéd gyerekeket csak az utcában engedték bringázni, én meg eltekergettem a falu végébe rendszeresen, bár szerintem ezt anyám nem tudta :D
Csak annyit mondtak nekem, hogy ne álljak szóba idegenekkel, ne fogadjak el tőlük semmit, meg ne menjek velük sehova. Szerintem a főút közelébe magamtól se mentem, máshol meg nem volt forgalom, szóval ilyen jellegű félelmei nem igazán voltak a szüleimnek. Aztán egyszer az egyik bringázásom alkalmával összebarátkoztam egy Dzsina nevű cigány kislánnyal, aki a családjával egy ilyen konkrét, klasszikus cigány putriban lakott. Vendégül is láttak vacsira, én meg elmeséltem, hogy hogy hívnak, hol lakunk, mit dolgoznak a szüleim, hogy hívják őket, meg minden hülyeséget :Ddd Mondták, hogy jöjjek legközelebb is, mert Dzsinának úgysincs kivel játszania, mert a testvérei mind idősebbek. Na, asszem ez az alkalom volt az, amikor anyámnak eléggé megingott a belém vetett bizalma, pláne, hogy hetekig fosott, hogy akkor most be fognak törni ide :D Az eset idején másodikos voltam, és utána már nagyobb figyelemmel kísérte, hogy hova járok és kivel :D

---

Amikor ötödiktől egy másik városba kezdtem járni susuba, úgy csináltuk, hogy mindig a nagymamámhoz mentem órák után, az pedig gyalog ilyen 8-10 percre volt a sulitól, és nem is egyenes út vezetett oda, tehát az már jó kis séta volt.

---

Tömegközlekedni lényegesen később kezdtem el, aminek igazából nem annyira tudom az okát, mert addig is egyszerűbben meg lehetett volna oldani, ha kapok egy kulcsot, és a mama lakása helyett haza megyek órák után. Telefonom volt, szóval szerintem inkább a jegyvásárlástól fostam, hogy hogy kommunikálni kell a pénztárossal meg a kallerrel, vagy nem tudom :D 14 - 15 éves lehettem, amikor először hazavonatoztam vagy buszoztam a suliból.

View more

Kisvárosban, kertvárosban nőttem fel, ez fontos infó szerintem, mert nem mindegy, hogy milyen környékről és mekkora településről van szó.
Nem rémlik, hogy féltem volna, tanácsokat végképp nem adtak szerintem, csak a szokásos "mindig nézz szét, hogy jön-e autó" volt meg.

---

Én úgy tudom, hogy mamáékhoz már kiskoromban is mentem egyedül, de csak négy házzal és egy kereszteződéssel arrébb laknak, és akkoriban a forgalom is minimális volt a környéken. Mama pedig mindig kisétált a ház elé, szóval végig látott. (Ez csak most jutott eszembe, ahogy próbáltam felidézni egy ilyen alkalmat. Hazafelé is mindig kiment a ház elé.)

---

A suli öt perc sétára volt, de fogalmam sincs, hány évesen mentem haza egyedül onnan. Ami rémlik, hogy közösen mentünk haza azokkal, akik szintén a dombon laktak, ez szerintem inkább negyedik osztályban volt már, tehát 9-10 éves voltam.
Barátokhoz pedig mindig egyedül mentem, szerintem már harmadikban is, szintén egy-két utcával arrébb laktak, nem volt nagy táv. Persze sötétedésre haza kellett érnem.

View more

Amikor negyedikes lettem, akkor érett meg bennem, hogy hát akkor megpróbálkozok azzal, hogy egyedül mennék haza. Szerencsére nálunk a lakótelepen volt az általános, gyalog is 15-20 perc alatt haza tudtam érni. Bár az tény, hogy egyedül nem mertem nekivágni az útnak, valahogy úgy alakult, hogy egy osztálytársnőm elkísért egy kisboltig, és az volt később a rendszer, hogy anya végül ott vett fel és nem az iskola előtt. Később egyedül is elmertem addig gyalogolni, majd még több idő elteltével már a teljes utat meg tudtam tenni egyedül.
A tömegközlekedés utána egy kicsit nehezebb dió volt, de végül arra is rászoktattam magam.
Hát anya gondolom halálra aggódta magát, nem sokkal ezután kaptam már az első telefonomat, nyilván arra az esetre, ha bármi baj történne. De konkrét jó tanácsokra nem igazán emlékszem.
És amúgy persze hogy féltem, de kb 14-15 éves koromig mindentől IS féltem. :D
És szerintem akkor, amikor készen érzi magát rá, nem hiszem, hogy ez korhoz köthető lenne. Nekem mondjuk nagyon fura látni, amikor nagyon kis alsósok egyedül vagy többed magukkal buszoznak (nyilván felpakolva a nagy iskolatáskával és edzős cuccokkal ) felügyelet nélkül. Én olyan fiatalként biztos nem álltam volna erre készen.

View more

Ha jól rémlik, 4 éves koromban sétálhattam el először egyedül a pár házzal odébb lévő maszek kisboltba. Anyu figyelt a kapuból, de még átkelni sem kellett, csak a járdán menni néhány háznyit. Tanácsot nem kaptam, mert nem fenyegetett semmi veszély és pontosan emiatt nem is féltem.
Amikor először közlekedtem (tudtommal) felügyelet nélkül, az 8 éves koromban volt, suliba mentem. Át kellett kelni egy zebrán, de amikor elindultam volna, kicsúszott alólam az egyik lábam, mert tél volt és a hó alatt megbújt egy jeges rész, én meg arra léptem rá és a nehéz iskolatáska is elősegítette, hogy hanyatt essek. 😁 Mivel nem tudtam felállni a táskától és nem segített senki, ott termett az anyám, szintén röhögve, mert mint kiderült, végig követett a biztonság kedvéért és látta a zakózást. Én persze egészen addig abban a hitben voltam, hogy egyedül megyek, de egyáltalán nem féltem. A tanácsok azok voltak, hogy csak a zöld jelzés felvillanásakor indulhatok el a zebránál és ahol nincs zebra, ott jól nézzem meg, jön-e jármű és hogy ne álljak szóba idegenekkel, de ezeket mondjuk már rég' tudtam, mert óvodáskoromban meg lettek tanítva.
Szerintem az önálló közlekedés kezdete nem kizárólag a kortól és a gyerek megbízhatóságától függ, hanem attól is, hogy milyen környéken kell megtennie és milyen feltételek adottak hozzá. Pl. ha nem megbízható, akkor mindegy milyen biztonságos lenne az útja és ez fordítva is igaz; hiába megbízható, ha nagyon forgalmas, esetleg zebra és/vagy jelzőlámpa nélküli helyen kéne átkelnie, vagy nem biztonságos a környék, esetleg félő, hogy tömegközlekedés közben éri valami gond.
Akkor engedhető el, ha minden klappol; megbízható és a célhoz vezető úton sem érheti baj - elvileg, mert ugye bárhol, bármikor, bárkivel megeshet bármi, de a rizikót elég jól le lehet csökkenteni, ha előbbiek adottak.

View more

Có nhiều điều khiến 1 mối quan hệ rạn nứt, 1 số trong những yếu tố đó anh nghĩ em nên tìm hiểu kỹ. Thứ nhất, đó là không nên là tất cả của nhau, cuộc sống còn nhiều yếu tố quan trọng và em nên là người bên cạnh khiến cuộc sống của bạn ấy tốt hơn chứ không nên cố gắng trở thành thế giới của bạn ấy và cũng không nên nghĩ bạn ấy là cả thế giới của em. Thứ hai, khi cãi nhau không nên cố gắng công kích thắng cho được, nên tìm ra điểm chung tại thời điểm đó trước rồi xây dựng và giải quyết vấn đề từ đó. Thứ ba là nên có khoảnh khắc riêng của từng người, không nên bám dính lấy nhau quá, nói nghiêm túc thì bạn ấy cũng cần nạp lại năng lượng để sẵn sàng cho những khoảnh khắc bên em. Em nên như 1 cục nam châm hơn là sợi dây trói, nếu em tự tin thu hút được thì hãy thu hút họ, luôn luôn vậy, không ai muốn khi yêu vào mà lại bị trói buộc cả. Nếu đặt vào tình huống lựa chọn em hay tự do thì anh nghĩ chúng ra đều biết người ta sẽ chọn gì, em đang đặt mình vào vị thế có thể bị thay thế hơn là vị thế vững chắc, con người ta giống như lò xo vậy, em càng nhấn mạnh ,lực bật ra càng mạnh.

View more

Chuyện này nói khó cũng khó mà dễ cũng dễ em ạ. Cho nên mình giải quyết theo cách dễ thôi, nguyên nhân của cái ask này từ sự lo xa của em, cho nên em mặc kệ nó đi. Em chỉ cần tập trung cho việc học, nếu có thể là rèn luyện thêm nhiều kỹ năng mềm như phân tích - giải quyết vấn đề, tư duy logic, làm việc nhóm, thuyết trình, quản lý thời gian - công việc, thái độ làm việc.

---

Còn làm thì em phải xác định là em là được, không được cũng phải được, lỡ mà ráng hết sức không được thì nhảy việc, ráng mà không hợp thì nhảy việc. Còn nhìn bạn bè ý mà, bạn anh đa số học cũng vì đam mê thôi, có đứa chưa ra trường đã vào làm phó tổng cho công ty gia đình, có đứa tiếp tục nghề livestream, có đứa thi ngay vào công chức, có đứa tiếp tục làm bên đoàn. ♪～(￣、￣ )

---

Mới năm 3 thôi em ạ, cứ để sự hồi hộp, lo lắng làm chất kích thích cho cuộc sống của em đi. Cứ cháy hết mình, làm mọi việc có thể, chuẩn bị tất cả, hoàn thiện bản thân em. Đến khi em 30 tuổi mà em vẫn nghĩ mình chẳng biết gì hết thì lại nhắn cho anh, nhớ ٩(•̤̀ᵕ•̤́๑)ᵒᵏᵎᵎᵎᵎ

---

Thương em, cố lên <3

View more

Lạ lùng, anh cũng là đứa lạ lùng không kém. Anh đã mở tab ask này của em trên trình duyệt từ tuần trước, lúc làm việc nó vẫn ở đây, lúc rảnh anh cứ đăm đăm vào nó, trống rỗng.
(⋟﹏⋞) 🌟

---

Anh cũng nghĩ phải trả lời ask này như thế nào: Vẫn theo cách cũ, giải thích một tí, gửi em vài đề nghị của anh; Có lẽ em chỉ là chia sẻ, anh cũng sẽ tiếp nhận và gửi một ít bản thân của anh; Hay trả lời mới một tí, đứng từ góc độ người có tình cảm với em trả lời, có vẻ hay; Hay thuần kể một câu chuyện của anh tương tự... Càng nghĩ, anh càng cảm thấy ghét, cảm thấy cái thứ "tình yêu nam nữ" đáng sợ. (╯•﹏•╰)

---

Anh sợ cái cách Nó cho chúng ta sự thăng hoa trong cảm xúc rồi bỏ đi đột ngột để lại một khoảng cách không thể lấp đầy.
🌓
Anh sợ Nó làm chúng ta quen được cưng chiều, yêu thương rồi lại lạnh lùng đâm một nhát vào tim chúng ta.
🌔
Anh sợ Nó và chúng ta gặp gỡ nhau, để chúng ta tìm được nhau, chạm vào nhau rồi Nó lại đẩy chúng ta đi xa.
🌕
Anh cũng sợ Nó khiến chúng ta tin tưởng, cho chúng ta hy vọng về một thứ khác gọi là "mãi mãi" rồi lại thô bạo tạt gáo nước lạnh như cho chúng ta biết chỉ là sự ảo tưởng, phù phiếm.
🌙
Và hơn hết, anh càng sợ anh tin vào Nó mà lãng quên mình một vạn năm, chìm đắm trong Nó một vạn năm để rồi khi tỉnh lại, anh không còn là anh, tất cả đều biến mất như vậy.
｡^‿^｡

---

Em này, Nó trong cuộc sống này có rất nhiều mức độ, mà nếu em để ý là các cung bậc anh đã kể ở trên. Việc có cảm tình với một ai đó có thể biến mất nhanh như cách nó đến. Nhưng cách chúng ta đối xử với Nó như thế nào, sẽ giúp em, giúp bạn ấy vẫn vui vẻ, vẫn thoải mái, vẫn tôn trọng nhau. (ᵔ.ᵔ)🍭

---

Chào em, anh là Phú, thật xin lỗi đã chậm trễ, nhưng anh đã ở đây rồi. Trong chuyện này, anh hoàn toàn tin tưởng em, anh tin em sẽ có cách giải quyết toàn vẹn nhất có thể. Và cũng đừng ép buộc bản thân hay tự trách làm gì em ạ. Vì đây là lỗi cùa Nó đúng chứ? (//ω//)🍻

---

Em ngủ ngon ^^✨

---

https://www.youtube.com/watch?v=EfgAd6iHApE

View more

Nem sok ember utál annyira utazni, mint én. Ha autóval hoznak-visznek, akkor még annyira nem kínlódok, bár még azt sem kedvelem, de ha magamnak kell megoldanom az A-ból B-be való közlekedést, akkor csak húzom az időt és kínlódok. Amikor a kollégiumba mentem vissza, nem volt kedvem elindulni, amikor haza kellett jönömm onnan, akkor azért szenvedtem. Mondok ennél sokkal durvábbat is. 3 km-re van tőlem az edzőterem, ahova kerékpárral járok, és még oda is lusta vagyok elindulni. Képes vagyok fél órán át bepakolni a táskám, amibe tényleg nem rakok sok dolgot. Engem nem kalandozó magyarnak terveztek. Mindenhol csak ott lenni szeretek, az utazás részt kihagynám, szóval nagyon várom már a teleportálás kivitelezhetőségének megoldását.
Szerintem az emberek életéből túl sok időt veszel az az idő, ami haszontalanul telik. Ilyen például az utazással töltött idő is. De belegondoltál már abba, hogy ha 8 órát alszol naponta, akkor az életed harmadát, ha 6 órát, akkor a negyedét töltöd alvással? Nekem ez sokkoló, hogy mindezt az időt elvesztegetjük, pedig olyan sok dolgot tudnánk csinálni ezalatt.
Számomra semmi nem teszi kellemesebbé az utat, viszont a zenehallgatás eltereli a figyelmem, de ez mindenre igaz. Az egyetlen hosszabb utam, amit magam tettem meg, Szarvasra vezetett Kecskemétről, ami közel 80 km volt tömegközlekedéssel. Határozatlan idő múlva Szombathely lesz az úti célom.

View more

Ngày 29 tháng 12, 17h đến 19h ngày 01/02/2021 nhỉ? Đôi khi, tớ bị sựng lại, như kiểu cậu tắt nóng một cái máy tính vậy, mà khi khởi động lại, tớ sốc. Tớ không hiểu về thời gian, tớ sợ nó, đáng tiếc thời gian không thể là cát trong đồng hồ mà tớ có thể quay trở lại, những gì tớ nuối tiếc cũng mãi gây ra tiếc nuối trong tớ. (っ- ‸ – ς) ☔

---

Nói cho khác cậu, tớ cũng nghĩ mình là 1 đứa chẳng có gì khác thường, tớ không mang vẻ đẹp cuốn hút của những cậu bạn Hàn Quốc, những gì tớ biết đều là những thứ người khác biết. Nhưng tớ cũng tự đánh giá bản thân: Tớ là người nhạy cảm, tuy tớ biết cách kiểm soát cảm xúc nhưng tớ lại cứ mặc kệ nó chảy ngược xuôi, tớ cảm thấy tớ vẫn có thể làm tốt hơn, mạnh mẽ hơn,... (¯―¯٥) 🌁

---

Tớ không thể đoán ra cậu muốn nhắn nhủ điều gì đến tớ, là tớ thất trách. Mà khoan, tớ lại có điều nho nhỏ muốn nhắn nhủ đến cậu. Chẳng có tội lỗi gì khi cậu bình thường hay muốn một cuộc sống bình thường, cậu hoàn toàn có thể thay đổi, cố gắng để có được điều cậu mong muốn. Thế nhưng, động lực của cậu là gì? Cậu nghĩ nó đủ lớn để khiến cậu hành động mỗi ngày chứ? (ﾉ≧∀≦)ﾉ

---

Còn vài ngày nữa là Tết, mong cậu sẽ thật mạnh khỏe, thật vui vẻ, thành công và được những điều mình mong muốn nha! Best wishes ^^

---

https://www.youtube.com/watch?v=QTKLdXuUeBA

View more

Câu hỏi quan trọng hơn là sao e lại phải tốn thời gian đi để ý người không để ý mình? A k cho cách trả lời của bạn ấy là hay nhưng phũ phàng thì e đừng tự dối lòng nữa nó k thích e đâu nó chỉ từ chối sao cho lịch sự thôi. Hãy làm gì đó khiến bản thân tự tin và thu hút hơn là dành cả thanh xuân đi dành thời gian cho những ng sẽ k muốn dành thời gian cho mình, đừng quan tâm ai k quan tâm mình, phũ phàng tiếp mà nói, đừng khiến mình trở nên thật rẻ mạt, rồi khiến nó nghĩ nó phải kiếm đc ai hơn mình. Mình có thể k phải số 1 nhưng mình luôn là duy nhất và hãy dành thời gian khiến mình hạnh phúc hơn. Ngày bé a cũng vừa xấu vừa béo , học cũng k ấn tượng đứa nào cũng nghĩ a là thằng thất bại, đến lúc a có cái này cái nọ, chơi vs ng này ng nọ, có tí tiền vào thì cũng biết chưng diện cho bản thân thì đứa nào cũng quay ra ôi bạn tao đấy, hãy dành thời gian cho ai nhìn ra giá trị thật của mình k phải những thứ xấu xí của mình hay hào nhoáng của mình. Ty sẽ đến khi nó cần đến, k phải yêu cho kịp xu hướng, k phải yêu a tnay tno thì mới ngầu vs bạn bè , nếu chọn 1 ng điệu và 1 ng xấu và có não a chọn ng có não , 1 đứa 24h 1 ngày chỉ nghĩ đi đong đưa , đi làm đẹp thì lấy đ đâu ra nó thông minh và tinh tế hả e? Nếu a là e a thấy cái thằng mà e crush chả có cái giá trị chó gì vs cuộc đời a. Khi a yêu a chi ra tình cảm, thời gian và tiền bạc, tại sao a phải chi cho những thứ k xứng đáng khi a có thể đổi lấy 1 thứ giá trị bền vững hơn nhiều. Bây h e tnay, e chả xinh hơn đc, cũng chả giỏi hơn đc, thì e có muôn đời cũng k thu hút nó đc, còn khi e thu hút đc nó r ấy, thì e lại nhận ra e phải xứng đáng những gì hơn nó, thế e muốn nó hối tiếc vì từ chối e, hay là muốn nó mãi chỉ khinh thường e?

View more